kevés felhő
erős felhőzet
A Kert
Minap Nagygalamfalvára, a sátortáborba vitt az utam. Beérvén a faluba támadt a gondolata Ildikónak, aki autóval szállított: ha már erre járunk, menjük el Kányádi Sándor sírjához. Felkaptatott az autó a versből ismert „kicsi utca, sáros utca” végibe, de hiába kopogtattunk a kapun, nem nyitotta ki senki. Elszontyolodva, és kételkedve abban, hogy talán nem is jó portán zörgettünk, mentünk tovább. „Nincs még tábla, de gondolkozunk, hogy mi legyen. Sokan jönnek leróni a tiszteletüket, de magánterületen van a sírhely, megoldást kell találjunk arra, hogy senki ne távozzon csalódottan”– mondta a falu elöljárója, Gyerkó Levente. Bólogattunk: bizony, igen, mert Sándor bácsi az egész „határtalanul magyar” közösségé volt, és marad immár mindörökre, míg magyar szó lesz a nagyvilágban.
Hazafelé tettünk még egy próbát. Már „az utca szádán” lévő öreg kútnál láttuk: nyitva a kapu. Jöjjenek be! – invitált befelé Róza néni. Lánya, Iboly fűzte hozzá: szerencsénk van, mert nem mindennap járnak ki a házba. Termésüket lilán kínáló, földre hullató öreg szilvafák, almafák közt sétáltunk ki a kert végébe, a családi sírhelyhez. Megilletődötten álltunk a pár hete még pompás, már hervadó koszorúkkal borított hant mellett. „A halála előtt egy olyan másfél héttel beszéltünk telefonon. Itt dolgoztunk a leányommal, Ibollyal, s cseng a telefon. De jó, hogy a hangod eljött közénk. Itt vagyunk, mit csináltok, mondom. Beszélt jól, hogyne, de gyenge volt, nem tudott utazni. (…) Amióta meghalt, meg vagyok süketülve, nem hallok jól. Azt mondják, ideg alapon van, de mit tudom én. A doktorné írt valamit, de attól, úgy lehet, még süketebb lettem. Ez a két hét is olyan hosszú volt...”– mesélt a fekete gyászában még törékenyebbnek látszó, testvérbátyjára nagyon hasonlító Róza néni. Mondta: sokan eljöttek már, és sokan jőnek még testvérbátyja sírjához. Hogy lesz, mint lesz, nem tudja még ő sem. Az utat is meg kéne már csinálni, mert elfogy az aszfalt a zsákutca végiben. „Mondogatta: meglátod, Róza, mire meghalok, aszfalt lesz a kapu előtt. De nem érte már meg… Szedjenek szilvát!” Felkaptunk a földre hullott termésből párat. Finom, édes volt. Jöjjenek be a házba – invitált Róza néni. „Ezt a verset, a 44. oldalon, ezt olvassa el nekem. Ezt erősen szeretem, még a tiszteletes úr sem ismerte.” Előkerült a régi, felnagyított fénykép. Az egyetlen fotográfia, ami a korán elhunyt édesanyjukról megmaradt. Simogatta az öreg kéz, mi csak álltunk meghatottan a szobában. Néztük a falon a költőről készült portrékat, a rengeteg könyvet, az asztalon a kis füzete, amibe ákombákom betűkkel írtak kedves sorokat az előttünk járó látogatók. „Írjanak maguk is!” – biztatott az öregasszony, de valahogy nem fogott a plajbász és nem akarództak jönni a szavak. Megrendített az üresen maradt karosszék, a kolozsvári otthonból elhozott könyvek, az asztalon, polcokon őrzött fényképek, a hűs szoba, ahová már nem lép be többet Róza néni Sándor bátyja, de beköltözött az emlékezete. Köszöntünk, búcsúztunk. Becsukódott a kapu, és mi arra gondoltunk, amit Róza néni a bölcs emberek derűjével mondott „Ez az idő öl meg minket. A múlt idő, a sok idő. Igen.” Rajtunk múlik, hogy mi enyészik el, mi marad meg. Mert mindannyian felelősek vagyunk a hagyatékért, és tennünk kell, tudásunk, talentumunk szerint, gondolattal, szóval és cselekedettel, hogy a Kert megmaradjon unokáink unokáinak is. Mert biztos, erőt adó hely ez a még mindig kicsi és sáros utca végében. Olyan stációnk, ahonnan, mint az ott nyugvó költőnk egykor tette, sok szellemi, lelki jóval feltarisznyálva bármi időben elindulhatunk, és visszatérhetünk.
Lázár Emese
.jpg)
