borús égbolt
enyhe havazás
A kategorikus imperatívusz bukása
Kamaszkoromban egyáltalán nem tetszett a kategorikus imperatívusz kifejezés. Lázadó tinédzserként taszított minden, ami kategorikus – azaz abszolút és megkérdőjelezhetetlen – és minden, ami parancs, utasítás. Képtelen voltam leküzdeni ellenszenvemet, a szavak elsődleges értelmének olyan ereje volt, hogy megakadályozta, hogy megértsem Kant tényleges mondanivalóját. Avítt, maradi okoskodásnak tűnt, ráadásul a középiskolás filozófia tankönyv sem segített jobban megérteni a fogalmat.
A 2000-es évek elejét általános gazdasági kilátástalanság uralta. Akkoriban az volt a közvélekedés az ifjúság körében, hogy mindegy milyen egyetemet végzünk, mert érvényesülni a munkaerőpiacon úgysem fogunk. Arról, hogy az informatikus szakma lesz a nyerő, mit sem sejtettünk. Főleg akkor, ha középiskolában humán vagy filológia szakon tanultunk. Az 1990-es évek végén az iskolai informatikai laboratóriumokban elérhető számítógépek játékszernek tűntek csupán. Az előttünk álló informatikai forradalomról tényleg halvány sejtésünk sem volt. Ezért aztán úgy voltunk vele, hogy végezzünk el valamilyen egyetemet, hátha jó lesz valamire, de legalább kibekkeljük a sorkötelezettséget.
Így iratkoztam be a filozófiaegyetemre Kolozsváron és kerültem közelebbi kapcsolatba a kategorikus imperatívusszal. Ekkor már nem taszított annyira, mint néhány évvel korábban. Egyik tanárom kölcsön is adta Kanttól Az erkölcsök metafizikája című könyvét. Egy szemináriumi dolgozathoz kellett. Vissza is szolgáltattam sértetlenül a kötetet, de egyik évfolyamtársam – aki történetesen a lakótársam is volt fellegvári albérletünkben – ismét elkérte a könyvet. Ez nem lett volna önmagában baj. De a szomszéd szobában lakó derék kollégáknak időközben megesett a szívük egy kóbor tacskó kutyakölykön és örökbe fogadták. Vicces kedvükben voltak: elnevezték a kiskutyát Kantnak. Így történhetett meg, hogy drága évfolyamtársam elfelejtette biztonságos helyre rejteni Az erkölcsök metafizikáját. A pár órára magára hagyott Kant megtalálta a könyvet és önkritikát gyakorolt. Cafatokra tépte. Barátom szerencséjére tanárunk teljes lelki nyugalommal fogadta a hírt.
– Megértem. Nekem is volt kutyám – mondta sztoikus beletörődéssel és napirendre tért fölötte.
Örökre beleégett a memóriámba ez a történet.
Azóta eltelt húsz év. Esetleg eggyel több vagy kevesebb. Ki emlékszik már? De azt nem felejtettem el, hogy Kant szerint mindig úgy kell cselekedni, hogy embertársainkra célként tekintsünk, nem pedig eszközként. Mire elvégeztem az egyetemet, tökéletesen értettem és egyetértettem a kategorikus imperatívusz tanításával. Nem is lenne rossz, ha így működne a világ – gondoltam akkor kissé naivan.
Aztán szembejött a valóság. A felismerés, hogy olyan társadalomban élünk, ahol már egyre kevésbé tekintjük egymást célnak, sokkal inkább csak eszköznek. Ennek a tetőzése a szomszédban zajló háború, és ezt támasztja alá a román külügyminisztérium hőbörgése is az újdonsült magyar államfő kijelentése miatt. Novák Katalin ugyanis azt találta mondani, hogy nincs különbség számára határon inneni és túli magyar között, mindenki képviseletét feladatának tartja. Látszólag ebben nincs semmi különös. Ám a román külügy szerint van. Véletlenül sem udvariassági gesztusként értelmezték, hanem hatalmi kérdésként. Ki uralkodik felettünk, erdélyi magyarok fölött? Ez az öncélú szerszámméregető kérdés jutott csak az eszükbe. Finoman fogalmazva sem célként tekintettek közösségünkre. Eszközök vagyunk csupán, akik fölött lehet jókat vitatkozni és besöpörni a román nacionalista szavazatokat. Ferenc Jóska hangján (a Sissi című filmdrámából) csak annyit tudok hozzáfűzni: na brávó! És akkor még nem is szóltam a székely sportsikerek okán támadt médiahisztériáról.
Akármerre nézünk most a világban, mást sem látunk, csak erőfitogtatást. Mint egy székelyföldi szüreti bálban, hogy „ki a keményebb”? A felebaráti szeretet ugyan még nem tűnt el dicső fajunk hétköznapjaiból, de a közbeszédben egyre inkább visszaszorul. Nincs ez jól így.
Attól tartok, ha Immanuel Kant ma feltámadna és látná, hogy hol tart most a világ, a mi emberi civilizációnk, akkor elkeseredésében úgy tenne, mint évfolyamtársam kiskutyája: saját maga tépné szét Az erkölcsök metafizikáját.
Kiss Előd-Gergely
.jpg)
