Olyan könyvekről írok, amelyekhez emlékek tapadnak, történések, események fűződnek. Kiváló személyiségeket juttatnak eszembe, végső soron meghatározói voltak eszméléseimnek. Ma is néha leemelem egyiket-másikat a könyvespolcomról, hangulatomtól függően lapozgatok, újraolvasok egy-egy fejezetet, olykor részleteket. Máskor a dedikációk késztetik az elmét néhány múltbéli kép, hangulat, illatok visszaidézésére. Egyszóval emlékezem. Már azáltal, hogy kezemben tartok egy könyvet, előhívja agyam valamelyik rejtekéből a hozzá tapadó epizódot, s kerülnek felszínre újabb foszlányai, filmkockái az emlékezésnek. Kis szigetként emelkednek ki a feledékenység óceánjából e számomra oly kedves könyvek, amelyekhez valamilyen módon közöm is volt/van. Lám csak, a könyvek akkor is információhordozók, hogyha rátekintésre: formájuk, színűk, kötéstechnikájuk szerint, alapján már elmélkedésre késztetik az embert. E sorozatban egy-egy ilyen könyv, kötet, lexikon „árulkodik” énáltalam, kínálja magát, emlékeztet eddigi életem valamilyen történésére. Visszatekintésre kényszerítenek. Íme, néhány közülük. Lapozgatom az 1972-es kiadású Kászoni székely népművészet című könyvet, amelynek szerzői dr. Kós Károly, Szentimrei Judit és Nagy Jenő. A szerzőhármas. Az említettek abban az időben akár bestsellernek is beillő kiadványt tettek le nem csupán az olvasó, de a szakma művelőinek asztalára. A nagy volumenű, szép kivitelezésű kiadvány Kászon-völgyének olyan monográfiáját mutatja be, melyet eddig nem múlott felül – de valószínűleg a közeli jövőben sem fog felülmúlni – hasonló vállalkozás, legalábbis e tájegységre vonatkozóan. Nem. A könyv bevezetőjében többek között ilyen szavakkal indokolják vállalkozásuk célját és értelmét a szerzők: „A minden munkaalkalmat megragadó, életrevaló kászoni székelységnél a tőkés gazdálkodás idején sem jöttek létre a társadalmi rétegződés szélsőséges formái… E helyzetnek tulajdonítható, hogy Kászon népének tárgyi kultúrája mentes maradt a városi civilizáció termékeinek áradatától, s nem érte egyszerre, mindent elmosó hatással a polgárias kultúra befolyása sem.” Ne feledjük, a múlt század hetvenes éveiben járunk. Nem célom könyvrecenziót írni. Megtették annak idején az arra hivatottak. Csupán e könyvhöz fűződő gondolataimat próbálom megosztani az olvasóval. Nos, amint újra fellapoztam a könyvet, egy általam írt cetli hullt az ölembe (istenem, mennyire karakteresen formáltam betűimet akkoriban). A papírfecni egy általam készített vázlatot tartalmaz a már létező falumúzeumról. (De minderre a későbbiekben visszatérek.) Ez az időszak engem mint helyettesítő pedagógust a Kászonokban talál, annak központi iskolájában tanítgatok. A néprajzi tárgyak szervezett gyűjtésének eredményeként, kezdeményezésemre falumúzeum alapjait raktuk le, majd meg is nyitottunk, naplójegyzeteim szerint 1971. április 8-án. (A jegyzethez csatolt fényképen épp a megnyitószöveget olvasom, mellettem a község akkori orvosa, Kiszelnik doktor látható.) S megint visszacsatolnék a könyvhöz, amelyet kászoni ábécéskönyvemnek tartok. Ugyanis sok mindenben lehetőséget nyújtott a már felgyűjtött anyag ismertetésében, múzeumi szobák berendezéséhez, a rögtönzések korrigálásában úgyszintén. Csak úgy repestem az örömtől, s izgultam is, amikor a könyv szerzői, a kászoni bemutató után felkeresték a szerény gyűjteményt. Íme, a látogatási naplóba (melyet eredetiben őrzök) tett beírásaikból egy-egy részlet: „Nagy örömömre és elégtételül szolgált, hogy a kászoni székely népművészet nemcsak könyvben, hanem ily módon is tovább él, és remélem, hogy igen hasznos útmutatóul szolgál minden látogatónak e vidék népművészetének tovább éltetéséhez…” (Dr. Nagy Jenő) „Nagyon örvendek, hogy a múzeum, melyről gyűjtésünk alatt csak álmodhattunk, most élő valósággá vált, és ilyen szépen gyűjtögeti Kászon, részben már elfelejtett népi népművészeti emlékeit.” (Szentimrei Judit) Nem hagyhatom ki a vidék neves szülöttje, az akkor már újságíróként tevékenykedő, későbbi kollégám és jó barátom, Ferencz Imre beírásának ezeket a sorait sem: „Sajnálom, hogy nem segíthettem. Későn fedeztem fel, hogy mit tehettem volna neked… (1977. II. 18.).” Nemcsak megleptek, de nagyon jólestek ezek a szavak. És még egyet említenék a látogatási naplóba tett beírások közül, ami csupán ennyi: Fazekas János, 1975. II. 24. Az akkori miniszter, aki Trabantok osztogatásáról is közismert volt, bejegyzésének évében meglátogatta a már sokban gyarapodott tájmúzeumot. Készültem is rá: a fiókos asztal fiába szilvapálinkát rejtettem el. Kettesben léptünk be a kászoniasan berendezett muzeális szobába, ahol hellyel kínáltam az asztal melletti padon, amely fölött kendőszeg díszlett bokályokkal. Leült, s egy kenyérdagasztó teknőre mutatva jegyezte meg (talán hogy valamit mondjon is) : „Ilyenben dagasztotta édesanyám a kenyeret.” Erre én elérkezettnek éreztem a pillanatot, s asztalra helyeztem a pálinkát, töltöttem, jóízűen felhajtotta, s jelezte, hogy mehetünk vissza az iskolába. A kúria udvarán épp lovakat tuszkoltak fel egy platós teherautóra. Hová viszik, kérdezte tőlem, mintha nem tudta volna, hogy éppen az olaszoknak. Miért hagyjátok, hogy elvigyék lovaitokat, fűzte hozzá, tréfának szánva szavait. Az iskolában megkérdezte, hogy melyik osztályban tanítom a történelmet? Beléptem vele az egyik osztályba, ahol egyetlen kérdést tett fel a tanulóknak: Tudjátok-e fiaim, hogy miért harangoznak délben? – kérdezte. Tudták. Miután elhagyta a községet, többen is rám kérdeztek: kérted-e, te süket, hogy bár számodra is kiutalhatna egy Trabantot. Eszem ágában sem volt ez akkor. Nem sok időre rá az igazgatónő egy vadonatúj Trabant kombival büszkélkedhetett… Teltek az évek, a csíkszeredai múzeumban, később a helyi lapnál kerestem a kenyeremet. Múzeumos koromban is vissza-visszajártam, mert szívemen viseltem a gyűjtemény sorsát. Annak ellenére is, hogy néhányan próbálták elvitatni érdemeimet. Sok – utóbb meggondolva – fölösleges bosszankodást szerezve számomra. A gyűjteményt a nyugdíjas Miklós Márton volt iskolaigazgató-tanító kezelte haláláig, s újabb darabokkal is gazdagította… Aztán a változás utáni nagy hűhóban a kúria egyik leszálló ági örököse igényelte vissza az épületet, amelyet majdnem romjaiból keltettek életre, restauráltak, a község elöljáróinak, az akkori megyei kultúrbizottság, valamint az Arta népművészeti szövetkezet közbenjárásának köszönhetően. Megpecsételődött a gyűjtemény sorsa. Újságíróként többször is észérveket próbáltam felhozni, cikkeztem az épület hasznossá tétele érdekében. Egy másik pofon akkor ért, amikor az épületből, a 90-es évek második felében csak úgy, a még 1985-ben e sorok írója és néhány neves képzőművész támogatásával létrehozott értékes képtár lomtárrá vedlett át. Ott árválkodott a csíkszeredai, akkor 9-es számú (ma Liviu Rebreanu) iskolából felső utasításra eltávolított, utóbb idemenekített Petőfi-szobor, Ferencz Ernő képzőművész alkotása is. (Lásd Egy kitagadott képtár, avagy értékőrzés kászoni módra című írásomat, Hargita Népe 1997. december 18.) Később egy – a falu szülötte – innen elszármazott orvos jóvoltából, az általa adományozott épületbe költöztették át a gyűjteményt. Az újranyitás előtt egy női hang keresett telefonon, azzal a hírrel, hogy megnyitóünnepséget rendeznek, s ha én is úgy gondolom, részt vehetek ezen, lévén hogy „nekem is volt valami közöm a gyűjteményhez” (sic!). Nem mentem… Így múlt el e világom dicsősége, amelynek nyomai emlékeimben, naplómban, feljegyzéseimben, s nem utolsósorban a látogatási naplóban szerepelnek… Kristó Tibor