Darkó László: Koppenhága1969–70. Olaj, farost. 90,5 x 110 cm

Meglehetősen ritka, mondhatni egyedülálló alakja volt Kolozsvár művészeti életének a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben Darkó László, akinek életművére egyaránt nagy hatást gyakorolt a festészethez való vonzódás és a régi korok művészete iránti erőteljes érdeklődés. Tordán született 1924-ben, apai ágon felmenői a háromszéki Nagyajtáról származtak. Pályájának alakulásában, a kezdeti útkeresésben meghatározó szerepet töltött be szülővárosa, ahol Gáll Ferenctől tanult festeni. Tehetsége kibontakozására kedvezően hatott tanulmányainak új helyszíne, a kolozsvári piarista gimnázium, amelynek rajztanára, Debitzky István rendszeresen foglalkoztatta. Felsőfokú tanulmányait az időközben Szegedről Kolozsvárra visszaköltöztetett Ferenc József Tudományegyetemen kezdte el, a művészettörténet mellett francia–német nyelvet tanult, majd 1943-tól francia és régészet mellékszakra váltott. 1944 tavaszától két éven át Felvinczi Takács Zoltán professzor mellett volt gyakornok, 1948-ban védte meg A tájképfestészet korszakai című doktori disszertációját a Bolyai Tudományegyetemen. Darkó már pályája kezdetén kapcsolatba került az erdélyi műemlékekkel, hiszen az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bástya utcai Régiségtárában vállalt először munkát, még egyetemi évei alatt. Ekkor nyílt alkalma arra, hogy a bonyhai Bethlen-, a zsibói Wesselényi–Teleki-, illetve a bonchidai Bánffy-kastélyt a helyszínen tanulmányozza. Emellett, önéletírása szerint, a beküldött jelentések és saját kutatásai alapján mintegy 1200 erdélyi műemlék cédula-katalógusát készítette el. Művészettörténészi képzettsége és festőművészi tapasztalatai hasznosan társultak műemlékvédelmi elkötelezettségével, így nem véletlen, hogy Darkót az ötvenes évek második felétől az egyre több műemlék felújításában vezető szerepet vállaló és a második világháború utáni erdélyi magyar restaurátornemzedék központi alakjává előlépett Bágyuj Lajos mellett találjuk, akivel állandó munkakapcsolatba került. Az első komoly kihívást a kolozsvári Szent Mihály-templom 1956-ban elkezdett helyreállítási munkálatai jelentették, ahol kezdetben Darkó mint meghívott tanácsadó volt jelen. Habár a kolozsvári Szent Mihály-templom középkori falképeinek kutatása még a 19. században elkezdődött, a második világháború alatt a Schleynig-kápolnában végzett konzerválási munkálatok után az 1956–1957 évi restaurálás során nyílt újabb lehetőség a templom több periódusban készült falképeinek újabb kutatására. Darkó László szorgalmazta a restaurálási munkálatoknak a falképek kutatására is kiterjedő bővítését, mivel feltételezése szerint a Schleynig-kápolnához hasonlóan a templom más részein is lappanghatnak még festmények. Darkó a falképek kutatását a déli mellékszentélyben kezdte meg és 1957. január 30-án már eredményre is jutott, amikor az északkeleti falon a „villanyvezeték falba mélyített kapcsolójának doboza körül, piros festék nyomait” fedezte fel. A mész- és vakolatréteg eltávolítása után Darkó előtt világossá vált, hogy két egymásra festett falképről van szó. Egy régebbi freskóra festették rá – feltehetően a 15. század végén vagy a 16. század elején – a tiarát viselő szent pápa és a nyílvesszőkkel átlőtt Szent Sebestyén alakját. A déli mellékszentély északi falán tovább kutatva Darkó László hamarosan rábukkant a Háromkirályok hódolatát megjelenítő freskóra is, amit azonban nem sikerült teljes egészében napvilágra hozni, így csupán két álló király sérült alakja látható. A déli mellékszentélyben végzett feltáró munkáját Darkó László a déli fal kutatásával folytatta, ahol szintén falfestményekre bukkant. A falképfeltárások sikerén fölbuzdulva a kolozsvári római katolikus egyházközség és annak elöljárója, dr. Baráth Béla kanonok-plébános 1957. február 16-án hivatalosan is megbízza Darkó Lászlót a Szent Mihály-templom restaurálása „folyamán előkerült és még előkerülhető falfestmények” feltárásával. Az újabb kutatómunka nyomán a déli mellékhajó déli falán került elő a legnagyobb kiterjedésű és legépebben megmaradt, valószínűleg a 15. század közepe táján készült, közel 4 méter hosszú és 165 cm széles freskó. A kép alsó része elpusztult. A legjobb állapotban a jobb oldali, a gyermek Jézust tartó Szűz Máriát és az őt körülvevő hét női szentet ábrázoló freskó maradt meg. A Máriát és kíséretét bemutató kompozíciótól balra a Kálvária-jelenet töredékeiben fennmaradt részét tárta fel Darkó László. A kettős képmezőtől keletre zöld színű alapra festett ötsoros latin nyelvű felirat került elő, de elolvasása szinte lehetetlen, mivel egykor a villanyvezeték „kettéosztotta”, a betűk is sok helyen kifakultak. A Szent Mihály-templomban Darkó által feltárt freskók a szakma, a kolozsváriak és a műemlékek sorsa iránt érdeklődők számára egyaránt nagy jelentőséggel bírtak, mondhatni szenzációként hatottak, és a korabeli sajtó is lelkesen beszámolt róluk. A kolozsvári főtéri templomban végzett sikeres feltáró munkája után néhány évvel Darkó felkérést kapott a szatmárnémeti székesegyház belső felújítási munkálataiban való részvételre, ahol a székesegyház mennyezet- és falfestményeinek kijavításában vállalt központi szerepet, majd 1961 őszén a ma Arad megyéhez tartozó Vadász református templomának helyreállítása kapcsán kérnek szakvéleményt tőle. Vadászon való tartózkodása alkalmával Darkó a templom nyugati kapujának timpanonjában lévő, Krisztus keresztre feszítését ábrázoló középkori falképet vizsgálta, és 1961. szeptember 20-án Kolozsvárt kelt levelében javasolta a falkép tisztítását és a lazább rétegek rögzítését. Darkó László falkép-restaurátori tevékenységének utolsó állomása a nagyváradi püspöki palota. Darkó László itteni tevékenységéről csak elszórtan vannak információink. Valószínű, hogy 1969 nyarán utazott Váradra és ebben az évben kezdett hozzá a püspöki palota kápolnájában található falképek megtisztításához, javításához. Habár Darkó László falkép-restaurátori tevékenysége jelentős, mégis inkább festőművészként tartjuk számon, aki rövid életében gazdag és több korszakra tagolható életművet hagyott hátra. Festészetének legfőbb ihletője az erdélyi táj, de a tájképfestés mellett Darkó portréfestészete is számottevő, az ötvenes évek elejétől egyre több portrémegrendelésnek tett eleget, többek között Schuller Rudolf, Ion Negoiţescu, Adriana Drimba, valamint Viorica Guy-Marica arcképét festette meg. Darkó korai képeinek témáját szülővárosa, Torda és környéke jelenti. Képein tiszta színekkel, egyszerű foltokban jelennek meg a mezőségi tájak, dombok. Ez a puha líraiság, ami a kezdeti képeire jellemző és a klasszicista hagyományokat tükrözi, az ötvenes évek második felétől egy összetettebb, a látási élmény szintetikus kifejezésére összpontosító képalkotássá változik át. Feleki táj című szénrajzában Darkó új művészi törekvéseire ismerünk. Az elő- és középtér lankáit határozott vonalak tagolják keskenyebb-szélesebb sávokra, amelyek könnyen áttekinthető rendszerben tárják a néző elé a táj szerkezetét.

Fények című olajfestménye Darkó látásmódjának, útkeresésének egy másik példája. A fények mámora bűvölte el szemét és képzeletét, ezt a mámort igyekszik formába önteni. Fényélményének tartalma nem valamilyen szelíd, derűs harmónia, hanem a természet roppant erőinek féktelen harca. 1964-ben Kolozsváron rendezett egyéni kiállításán jára-völgyi, Kolozsvár, Torda és Enyed környéki, a nap szóródó fényében éledő vagy a hótakaró alatt szunnyadó, nyugalmat árasztó tájakkal találkozhattak a művészetkedvelők. Darkó Lászlónak 1966-ban és 1969-ben nyílt lehetősége arra, hogy Dániában élő testvéröccsét meglátogassa. A pár hetes kinttartózkodás után gazdag élményanyaggal tért haza. Ez a csodálatos, szigetekkel teli északi ország, a Balti-tenger viharvert tájai elbűvölték, nagy hatással voltak rá. A dániai környezet rendkívül inspiratív volt számára, ez tükröződik utolsó tájképeiről. Ezeken a képeken már került minden határozottságot, a kavargó hullámok, a tarka párák látomásos megjelenítése, a háborgó elemek színjátékának érzékeltetése már nem kívánta meg a részletek pontosságával való feltétlen törődést. A természeti jelenségek felszínes ábrázolásától Darkó eljut a jelenségek belső rendjének érzékeltetéséhez a látási élmény szintetikus kifejezésével, az érzéki benyomások összességükben való kivetítésével. Tulajdonképpen ekkor teljesedett ki Darkó művészete, melyben már a táj-élmény színvilága is konstruktív módon köszön vissza. 1966-ban készült a Sirályok című képe, amely már előfutára a tengeri tájakat ábrázoló, Darkó utolsó alkotói korszakát fémjelző kompozícióknak. A kavargó vízhullámok játéka, a borús égbolt félelemkeltő hangulata már ezen a képen is jól felismerhető. A sötétkék, komor hátteret a hajókat követő sirályok fehér foltjai oldják. Dánia fővárosa, Koppenhága sokszínűségével Darkó kimeríthetetlen élményforrásává vált. Tivoli című festménye a „tornyok városáról” ihletődött. A rendkívül gazdag koloritú kompozíción Dánia egyik látványossága, a Tivoli meseországa elevenedik meg, ahol modern körhinták, játéktermek, kávéházak csábítják a gyerekeket és felnőtteket. A játékos fantáziával megálmodott park, a szökőkutak, a tengernyi virág sugározza be bájai­val Tivolit. A képen kissé elmosódó körvonalakkal, gazdag színhasználattal a fent idézett „világ” hangulata érzékelhető. 1967-ben készült az Alkony a kikötőben című festménye, melyben a napszakokkal és az időjárási viszonyokkal állandóan változó (tengeri) látvány egy pillanatát örökítette meg Darkó az egymásba fonódó sárgás, vöröses, kékes ecsetvonásokkal. Négy hónappal Darkó halála után, 1970 júniusában a Képzőművészek Szövetsége Kolozsvári Fiókjának bukaresti bemutatkozó kiállításán, a Dalles-teremben három műtárgyat állítanak ki Darkótól, amelyek szintén a dániai élmények hatására készültek (Bárkák fényben, Tengeri táj, Koppenhága). Darkó László egyik utolsó, befejezetlen tájképe a koppenhágai kikötőt ábrázolja. A rendkívül kellemes, a kikötőt az alkonyatban megjelenítő tájképen a csónakok, vitorlások barnás, fehér foltjai képezik a látóhatár vonalát, ahol egymásba ér a világoskék vízfelület és az égbolt. A kép jobb felső részén a lenyugvó napnak a vízfelületen visszatükröződő sugarait láthatjuk. A kompozíció előterében Darkó a kikötő jelképévé vált Kis hableányt, Andersen világhírű meséjének hősét szerette volna megfesteni, de az Edvard Eriksen dán szobrász által 1913-ban bronzba álmodott törékeny, fiatal leánynak csak a körvonalai kerültek fel a képfelületre.