tiszta égbolt
A disznótor nem erőszak
Vajon honnan ered ez a mondás? Ezt ma már majdnem lehetetlen kideríteni. Most nem áll szándékomban utánajárni az eredetének, inkább a mai vonatkozások érdekelnek.
Jelenleg is fut egy civil projektem, amelyben nyakig benne vagyok. Olyan emberré lettem mostanában, aki – úgy látszik – nem bír magával, nem bírok magammal, és a kreativitásomat, illetve annak egy jelentős részét közösségi programok szervezésébe fektetem. Nem ölöm, hanem működtetem, amikor tudom.
Él bennem valami nosztalgia a régi falu iránt, s szeretném átmenteni annak értékeit. Gyermekkoromban természetesnek tartottam, hogy bizonyos dolgok „csak úgy” vannak. A falunak akkor legalább két színtere volt: a hivatalos – az állami – és a nem hivatalos – a szellemi. Hivatalos szinten léteztek és működtek bizonyos folyamatok, amelyeket az állami szinten fenntartott iskola és a helyi kollektív gazdaság, meg a rendszer – az egyetlen párt által koordinált ideológiai irányzat – tartott fenn. Mellette pedig igen erősen rányomta bélyegét a falusi életre az egyház. Látszólag ezt a két szintet nem lehetett egymáshoz igazítani, de ettől függetlenül még volt annyi erő a működő közösségben, hogy a legtermészetesebb módon egymásra vetítette a kettőt. Ha kitalált valamit a plébános, azt hozzá lehetett igazítani ahhoz, amit a párttitkár vagy az iskolaigazgató kezdeményezett. Léteztek a hagyományok és érkeztek az ideológiai elvárások. Ha valakit kulturális agytágításra küldtek, az egy kötelezően betartandó programcsomaggal érkezett haza. Valamilyen kerek évforduló, országos, esetleg nemzetközi esemény befolyásolta helyi szinten a „helyzet fokozódását”. A pártfőtitkár születésnapja, a (nép- vagy népinek csúfolt) köztársaság kikiáltása, a Szovjetunió megalakulása, az első központosított dák állam létrejötte, meg ehhez hasonló kötelező motiváló tényezők jelentkeztek. Az egyház szintjén – miközben a pap a szószékről rendszeresen ostorozta a jelen levő híveket – pedig a folytonosság hatott, amely egy valóban kétezer éves struktúrától (hadd ne mondjak céget) teljes joggal el is várható, de mindig olyan formában közölte, hogy abból meg lehetett érteni: érdemes ragaszkodnunk a lokális értékeinkhez, amelyeket a hagyományok szintjén, a polgári (vagyis a népi) életben ránk maradtak.
Mivel a szereplők itt is és ott is majdnem ugyanazok voltak, össze kellett hozni a kettőt. A családi nap, amely teadélutánból indult – elhangzottak a kötelező ideológiai útmutatások, egy-két „hazafias” vers, az agitációs brigád műsora, majd miután megérkezett Kőrispatakról a cigányzenekar, a pártos szeánsz átvedlett klasszikus kosaras bállá. Ekkor tiszteletét tette körünkben a plébános is. Összebékült a föld az éggel, az avítt múlt a jelennel, s e kettő révén mutatkozott a jövő némi reménye.
Manapság azonban nem így van. Hiányzik – szerencsénkre – az a fajta ideológia, amely át kívánta hatni az élet minden színterét, s adott a nagy szabadság, amellyel nem tudunk mit kezdeni. Főleg a kis lélekszámú településeken nagyobb a baj, mert nem találkozik az egyházi szervezőerő a hivatalossal, s ha az nincs, akkor a civil kurázsival. Mert olykor az nincs is. Vagy alig látszik.
Ahogyan a disznótor nem kötelező, úgy a közművelődés és annak végső célja és értelme sem. Nem kutyamuszáj együtt lennünk időnként, hiszen sokkal kényelmesebb „ellenni” a fogyasztói társadalom bugyraiban és úgy látogatni a bevásárló- és szórakoztató-központokat, mint egykor a templomot és a kultúrházat. Ma már nem jönnek a kőrispatakiak, kihalt az a zenészgeneráció. Nem kötelező a kosaras, meg a színdarabos, a farsangi bál sem, de mégiscsak jó, ha a civil elkezdi és kísérletet tesz a hiányzó összhang megteremtésére, mert jó dolog az együttlét. Csak bátorság kell, kicsi kurázsi, kialakul, s mindig összejön annyi, hogy kifizessük a cigányokat. Ha nincs bennünk bátorság, ha nem teremtjük meg a kihívásos helyzetet, akkor nincs semmi. Elmarad. Kimarad. Mi magunk is kikopunk az élet normális körforgásából, s valaki más, valami más tölti be az űrt, mint ahogyan a folyadék mozdul a hidrosztatikai nyomás kényszerei szerint a közlekedőedényekben, csakhogy itt a társadalmi állapot és az igénytelenségből vagy éppenséggel az igényességből származó vektor alakítja a sorsot.
A közművelődési szintek modellezik a valóságot is.
Simó Márton
.jpg)
.jpg)
