erős felhőzet
kevés felhő
A családról
Mindig azt mondjuk, hisszük és valljuk, hogy társadalmunk legerősebb alappillére a család. Hogyha a nagyobb szintek nem működnek megfelelően, ha valami zavar van, akkor ezek az ősi, a legerősebb vérségi kapcsolatok biztosítják a túlélést. Így volt ez a válságos és vérzivataros időkben, s manapság is így kellene lennie.
Ha megvizsgáljuk egy-egy székelyföldi település népességi statisztikáit az első és a második világháborút követő időkben, azt látjuk, hogy – dacára a vérveszteségnek, s annak a ténynek, hogy a múlt század húszas évei elején, a negyvenes évek második felében még igen sokan sínylődtek fogságban a távoli Szibériában – a megcsonkított és átszervezett országban itthon maradottak, a legkülönbözőbb generációk képviselői szinte kivétel nélkül mind hazatérnek. Vélhetően azért, mert ezeket az ínséges esztendőket itt tudták leginkább elviselni. Vagy azt gondolták, hogy együtt könnyebb lesz. Mivel alig működött az ipar, s a szolgáltatások is jórészt a romok eltakarítására szorítkoztak, nem volt szükség olyan nagy számban háztartási alkalmazottakra, a székelység hazaszorult.
Emlékszem igencsak megdöbbentő történetekre, amelyek az aszályos 1946-os évből származtak, amikor nem termett gabona s takarmány sem, és ráadásul a marhaállományt járványos betegségek tizedelték. Az apámék generációja szenvedett leginkább, hiszen tinédzserként rájuk hárult a családfenntartás. Szó sem lehetett iskoláról vagy a továbbtanulás egyéb formáiról, hogy szakmát, mesterséget sajátítsanak el valami szervezett oktatási rendszerben. Nagyapám – hasonlóan megannyi kor- és sorstársához – valamikor az évtized végén került csak vissza a faluba, úgyhogy a kisebb testvérek ellátásáról apámnak kellett gondoskodnia. Összeálltak négyen-öten, és kósza híresztelések mentén indulva, kimentek a Bánátba idénymunkára, amelyért abban a milliós világban terményben reméltek némi fizetést. Ma már felidézni sem egyszerű ezeket az emlékképeket, amikor az alig-alig működő vasúthálózat képtelen volt kielégíteni a tömegigényeket, s vagonok lépcsőin, tetőzetén kapaszkodva, egy-egy zsák búzával igyekeztek hazafelé – nyomort csökkentendő – az egykori fiatalemberek, akik akkorák lehettek csak, mint most a mi középiskolás csemetéink. Azt is elmondták, hogy az akkortájt sütött újévi kenyérnek semmi máshoz nem volt hasonlítható az íze! Hogy minden egyes morzsát gondosan számon tartottak és a tányérjukra söpörtek.
Az első békeévek után jött a konszolidáció. Ha az ötvenes évek elejéről való nyilvántartásokat követjük, akkor azt olvassuk ki belőlük, hogy már 25–30 százalékkal alacsonyabb ismét a lakosságszám. Tudom, hiszen az akkor távozott generációt ismertem. A szüleim évjáratai, illetve a kevéssel idősebbeké és a kicsit fiatalabbaké. Ismerek olyan családot, ahonnan a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben tizenhárom ivadék távozott. A három, öt vagy hét gyermeket kibocsátó bennvaló sem ritka. Mondhatjuk akár azt is, hogy általános. A mi falunkból másfél ezer ember tűnt el a jobb vagy más élet reményében.
Házszentelések ideje van. Ilyenkor mindig eszembe jutnak az ilyen és hasonló gondolatok, a magam és a mások emlékei. Valamikor három napig járta a pap a házakat, felosztva arányosan a majd’ négyszáz háztartást úgy, hogy egy délelőtti és egy délutáni program szerint haladva áldja meg a hajlékokat és a bennük lakókat. Ma egy nap alatt bejárja a plébános a kántorral és a megyebíróval azt a száz háztartást, ahol füstöl a kémény. Talán vidimusz sem kell. Mert minek?
És az eltávozottakra gondolok, akik ilyenkor nem sorakoznak fel a szent kereszt fogadására a tisztaszobában. Illetve arra, hogy amennyiben mégiscsak jelen lehetnének egyszer valami csoda folytán, éreznék a létező, ám látens vérségi köteléket, amely állítólag megtart és összeköt minket? Egyébként több olyan első- és másodunokatestvérem van, akiknek nem is köszönnék valamely nagyváros forgatagában. Nem nagyon ismerem őket, s fogalmam sincs, hogy melyik az anyanyelvük, s azt sem tudom, hogy imádkoznak-e időnként, s ha igen, akkor vetnek-e keresztet…
Simó Márton
