borús égbolt
A civil és a kurázsi
Úton-útfélen találkozni ezzel a kifejezéssel: civil kurázsi. Jól tudjuk, hogy mit jelent civilnek lenni, s mit jelent a kurázsi. Tele van a sajtó mindenféle programokkal, amelyek (ön)tudatos polgárok segítségével valósultak meg. Főként a nyári időszak olyan, hogy előkerülnek az elképzelések, amelyek mozgatják a rendezvényeket. Közpénzek, innen-onnan összegyűjtött pályázati keretek állnak rendelkezésre, de túl mindezen, talán az a legfontosabb, amit maguk az emberek, helyi vállalkozók és elkötelezett feladatvállalók mozgósítanak.
Mostanában elég sokat foglalkoztam az első világháború történetével. Az akkor Nagy Háború néven ismert világégés jobbára csak azt követően lett első, amikor 1939 szeptemberében a Föld lakossága ráébredt arra, hogy az 1914 és 1918 közötti világméretű öldöklést jóformán be sem fejezte, s alig egy emberöltő múltán – mire hadkötelessé érett az újabb nemzedék – belelovalta magát a másodikba. A történettudomány elkülönítette a két háborúskodást, hogy aztán ráébresszen arra 1945 májusában, hogy megköttetett ugyan a béke, de hiába a nagy megnyugvás, hiába a győztesek arroganciája, nem bizonyosodhattunk meg arról, hogy jobb lett a helyzet, hogy bölcsebbek lettünk, mert a fasizmus helyét hallgatólagosan, aztán valóságosan is elfoglalta a másik veszély, amelyet a marxista gyökerű rendszer jelentett, és – bár erőteljesen hangoztatta fejlettségét és előrébb való mivoltát – ismét egymás ellen feszítette a világ két pólusát.
Az első világháború történetében főként az egyén szintjére lebontott gyalogsági hadműveleteket, a korszak legvéresebb küzdelmeit vizsgáltam. Számos harctéri levél, tábori lap került a kezembe. A lövészárkokba kényszerített nagyapák, dédapák akkor a nap minden órájában szembesültek a halállal. Tudjuk, hogy a tüzérségi támogatással (vagy anélkül) előkészített gyalogsági rohamok miatt mondták, írták le a haditudósítók, hogy a Monarchia (és a szembenállók) embervesztesége óránként egy menetszázad (mintegy 140 fő). A tűzvonalba kirendelt csapatok fele pusztult el olykor a küzdelemben egy-egy kéthetes turnus során. A ténylegesen harcolókat leváltók sem voltak szerencsésebbek. És az állóháború is idegőrlő volt, hiszen amikor látszólag nem történt semmi, akkor is bármi megeshetett egyik pillanatról a másikra. Elöl is tűz volt, s hátulról is, hiszen a harci morált elsősorban nem a meggyőződés, hanem a fegyelem motiválta. Hadbíróság járt a parancsmegtagadásért, de a felettes a helyszínen is megoldhatta a parancsmegtagadást adott esetben. A halál hátulról is érkezhetett… A szorongás, a halálfélelem benne van minden egyes harctéri levélben, de ami reményt adó és átüt mindenen, az az otthon és a család iránt érzett szeretet, „ha a Jóisten épségben és egészségben hazavezérel…”
Hogy miért kerül most egymás mellé a mai program- és a néhai lövészárok-lét? Talán azon egyszerű oknál fogva, hogy a kortárs civil behelyezi önmagát (képletesen) a modern lövészárokba, onnan kémlel, onnan készül, majd kilépve cselekszik. Nincsen fegyvere, csak a szó és a bizalom, a hit abban, hogy majd mások is melléállnak, kilépnek a lustaság dekungjából és követik. Ha tett és cselekedetsor születik, akkor minden üdvös és jó. Társak kellenek. És milyen érdekes: a szimpátia örömtüzében élve, énekelve, boldog találkozásokban maradunk meg az üzenetként hátrahagyott fotográfiákon. Ha nincsen civil kurázsni, akkor alig van valami. Csendes elmúlás azonban, gyomok és közöny burjánzása annál inkább, a hanyagság által termelt romok felett. És akkor hiába voltunk itthon…
_web.JPG)
_web.JPG)
