Büntetés nélkül nem nevelhetünk, de csak büntetéssel se. Ez vonatkozik a jutalmazásra is. Az az ideális, ha több az elismerés és a jutalmazás, mint a büntetés. Hiba viszont, ha nem jutalmazunk és nem büntetünk akkor, amikor annak helye és módja van, amikor alkalom nyílik rá. Próbáljunk meg visszaemlékezni, amikor bennünket megvertek a szüleink, hogyan vélekedtünk erről? Azt gondoltuk talán, hogy ez milyen jó nevelési eszköz, és majd mi is ezt fogjuk alkalmazni gyerekeinknél, vagy inkább valami egészen mást éreztünk? A verés az erőszak egyik formája. A gyermek vagy dühöng és szavakkal védekezik, vagy szenved és tehetetlenséget érez, de mindenképpen sír, és ez fokozza a kiszolgáltatottság érzését. A verés ellen védekezve a gyermek vagy képmutató, látszólag engedelmes lesz, vagy más viselkedési formákat alakít ki: ő is ver, veri a nála kisebbeket. A verés összeegyezhetetlen a humanizmuson alapuló neveléselmélettel. Csak látszólag oldja meg a problémákat, a konfliktusokat, amelyekért a gyermek verésben részesült, sőt gyakran súlyosbítja azokat. A büntetést, mint a jutalmazást is, az egész nevelési folyamatban kell néznünk. A nevelési helyzet erősödését segíti a jutalom, gyengíti viszont a büntetés. Ugyanakkor egy bizonyos dolog esetenként lehet büntetés vagy jutalom is, a nevelési szituációtól függően. Akkor és azért szoktunk büntetni pedagógusként, mert a gyermeket az általános normák betartására igyekszünk rászoktatni – ha eddig nem sikerült –, és ettől várjuk a győzelmet. A büntetés akkor hatásos nevelési eszköz, ha a gyermekben felébreszti a szeretet elvesztésétől való félelmet, ugyanakkor a lelke mélyén cseppnyi kételye sincs afelől, hogy szeretik őt, és ezt a szeretetet soha sem fogja elveszíteni. A büntetés hatása lehet pozitív, amikor a gyermek belátja hibáját, azt jóvá akarja tenni és a büntetést igazságosnak tartja. Védekező hatású, amikor a felelősséget elhárítja magától, kibúvót keres és van negatív hatású, úgynevezett álengedelmesség, amikor „csak azért is” viselkedési formák alakulnak ki. Hogyan is jutunk el odáig, hogy megverjük a gyermeket? Gárdonyi Géza így fogalmaz: „Az ember arca a lélek virága! Aki az arcot megüti, a lelket üti meg! A lélek pedig Istentől való részünk, örökkévaló.” De ugyan mi lehet az a rosszaság, amiért verés jár? Úgy gondolom, legfőképpen az, ha türelmetlenül, szeretet nélkül, idegesen bánunk velük. A gyermeknek a kimutatott szeretet kell, a mosoly, a szeretgetés, a simogatás. A veréssel teli gyermekkor nagyon kétségessé teszi a „rendes és boldog” jelzőt, mint szokták mondani: „engem is vert az apám, mégis rendes, boldog ember lett belőlem”. A kisgyermekek teljesen ki vannak szolgáltatva szüleiknek, akik a maguk zárt környezetében úgy viselkednek, ahogyan csak akarnak. Megállapíthatom, hogy a veréstől egy gyermek sem lett még okosabb, még jobb tanuló, figyelmesebb, jobb indulatú, kedvesebb. Ugyanakkor a hosszú évek során megállapítottam, hogy az a kisgyerek, akit otthon rendszeresen vertek, szinte az iskolába lépés velejárójának veszi, úgy gondolja, hogy az iskolában is minden balhéjáért vagy sikertelenségért pofont fog kapni, s ez állandó gátlást alakít ki a gyermekben, fokozatosan aláértékeli önmagát, csökken az önbizalma. A jutalmazás és az elismerés eszköze mint megerősítés növeli a megtanult cselekvés megjelenésének valószínűségét. A jutalmazásnál figyelembe kell venni a gyermek fejlődését. Ennek megfelelően alakul ki a jutalom formája és tartalma is. A kisgyermek egész érdeklődése, beállítottsága konkrétabb, ezért ebben a korban a fogható jutalmakkal tudunk hatni (könyv, játék, édesség). De ugyanakkor törekednünk kell az erkölcsi jutalmak alkalmazására is. Ne csak a játék, csokoládé, hanem a szülők és a tanító elismerése is legyen jutalom a gyermek számára. Pontosan meghatározott teljesítményért előre is kilátásba helyezhetünk jutalmat. De ezt a kilátásba helyezett, megígért jutalmat feltétlenül meg kell adnunk, ha a gyermek teljesítette a meghatározott dolgot, különben elveszítjük bizalmát. Nagyon kell ügyelnünk a halmozott, állandó dicséretre is. A kicsikben kialakul az a tulajdonság, hogy szinte minden tettükért elvárják a jutalmat. Lesik a dicséreteket, az állandó vállon veregetést. Gyakran összekeverjük a jutalmat az ajándékkal. Tudnunk kell, hogy az ajándék érdek nélküli, önzetlen, a szeretet, a hála, a megbecsülés kifejezése. Sajnos éppen napjainkban megy át változáson az ajándékozás, és eredeti értelme elhomályosul. Ajándékozáskor a szülők mintegy megvásárolják a gyermek jóindulatát. A szülők többsége inkább büntet, mint jutalmaz, elsősorban azért, mert a büntetés visszatartó jellegű. A jutalom azonban csak akkor hatékony, ha ugyanazt a cselekvést gyakran megjutalmazzuk. (Valamilyen tett, amit a gyermek magától, önként csinált, nemcsak egy alkalommal, és ami nem az ő feladata, de rájött, hogy ő is képes elvégezni.) Sajnos ez azonban ritkán történik meg. Ezzel szemben a gyermek kötelező feladatainak elvégzéséért miért is járna jutalom? Tanúsíthatom, milyen szép és örömteli pillanat, amikor a gyermek tudatában sikeres feleletének, dolgozatának, jó tettének, reménykedve, csillogó szemmel néz ránk és várja a dicséretet. A dicséretet és nem a pénzt meg az ajándékot! Összegezve tehát, nagyon fontos, hogy az iskola és a szülői ház nevelési módszerei megegyezzenek. Ha nincs megegyezés, szinte lehetetlen a jutalmazás legfontosabb formáival élnünk. Próbáljuk meg magunkat ahhoz az elvhez tartani, hogy a jutalmazandó cselekvést mindig jutalmazni kell, büntetni pedig igen megfontoltan, verés nélkül, törekedve arra, hogy a gyermek belássa annak jogosságát és nevelő célzatát. Gálfalvi Gábor, ny. ig. tanító [box type="shadow" ]Fórum oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]