borús égbolt
A bennünk lévő búza és konkoly
Egy legenda arról beszél, hogy mielőtt Isten a teremtés végén, alkonyán megteremtette volna az embert, megkérdezte az angyalokat, hogy teremtsen-e embert, vagy jobb ha nem teremti meg? Megkérdezte az igazságosságnak az angyalát, és az így válaszolt: „Ne teremtsél embert, mert baj lesz vele, túlságosan kemény lesz majd a felebarátjával szemben.” Majd az igazságosság angyala után megkérdezte az igazság angyalát is: „Teremtsek-e embert?”. „Ne teremtsél, mert vagy érdekből, vagy pedig gonoszságból hazudni fog a felebarátjainak.” Végül megkérdezte az irgalmasság angyalát: „Teremtsek-e embert, vagy ne teremtsek?” És az irgalmasság angyala így szolt: „Persze hogy teremtsél, teremtsd a Te Szent Fiadnak képére és hasonlatosságára, ültesd belé Szent Fiadnak a lelkületét, én pedig az embert irgalmassá teszem, és te majd látva az ő irgalmasságát, irgalmazni fogsz az embernek, még akkor is, hogyha néha csintalankodni fog.”
Érdemes lenne elgondolkozni azon, hogyha mi hallottuk volna akkor, ott a szolgák helyett ezt a példabeszédet (Mt 13,24–30), mi lennénk a szereplői ennek a példabeszédnek, és látnánk a szép búzatáblában a konkolyt, akkor mit tennénk? Milyen lelkület lakik bennünk? Kigyomlálnám azt a földet, vagy pedig olyan türelmes lennénk, mint a gazda, aki maga az Isten ebben a példabeszédben – IRGALMAS, TÜRELMES –, vagy pedig nem: irgalmatlanul nekiállnánk, és hamar kiirtanánk onnan, amit rossznak látnánk.
Érdemes elgondolkozni ezen, saját környezetünkre alkalmazva ezt a példabeszédet. Nagyon sokszor beskatulyázzuk egymást, és talán éppen akkor, amikor össze vagyunk zárva egy kis közösségbe – család, szerzetesközösség, munkahelyi közösség –, és ott persze hogy vannak súrlódások, vannak mindenkinek jó és kevésbé jó oldalai. Vannak tulajdonságaink, szokásaink, amelyeket nemegyszer szeretnénk kiíratni, szeretnénk a másikat a saját „képemre és hasonlatosságomra” alakítani. „Jó legyen nekem” – ebből indulunk ki.
Vajon mindig jó ez így?
Vagy pedig hol a határ, ameddig türelmesnek kell lenni és csak utána szólni?
Ez az, amire Szent Pál figyelmeztet – a Szentlelket segítségül hívni, a megkülönböztetésnek a lelkületét, s azt magunkra ölteni. Meddig kell tűrni, és mikor kell szólni? Mit kell elnézni és mit kell szóvá tenni? Nagyon nehéz, nem könnyű. Azonban ha esténként, rövid lelkiismeret-vizsgálatban végigpörgetem a napomat, és az engem ért eseményeken keresztül megvizsgálom az érzéseimet, akkor vizsgáljam meg azt, hogy az engem ért eseményeken keresztül mennyire kerültem közelebb a Jóistenhez, mennyire távolodtam el a Jóistentől? Mennyire kerültem közelebb a szeretteimhez, vagy mennyire lakik éppen harag, meg nem bocsátás, széthúzás a lelkem mélyén?
A megkülönböztetés lelkületét kell megtanulni.
Nem kell azt gondolnunk, hogy mi, akik az egyházhoz tartozóknak valljuk magunkat, mi vagyunk a „búza”, ami jó termést hoz, és akik pedig az egyháznak az ellenségei, vagy pedig nem tartoznak oda – vagy nem úgy tartoznak oda, ahogy mi szeretnénk –, azok a „konkolyok”. Ez így nem igaz. Az ítéletkor majd a Jóisten eldönti, hogy ki hova tartozik, azonban önmagamban, hogyha reális vagyok önmagamhoz, akkor felfedezem a „búzát”, és felfedezem a „konkolyt” is a saját életemben. Amikor széthúzok, amikor nincs bennem szeretet, nincs bennem irgalom, akkor a „konkolyt” növesztem, amikor pedig ennek az ellenkezőjét kezdem el gyakorolni, az IRGALMAT, a SZERETETET, MEGBOCSÁTÁST, SEGÍTŐKÉSZSÉGET, akkor pedig a búza fog növekedni bennem. Úgy ahogy az Úr Jézus mondja: harminc-, hatvan- vagy akár százszoros terméssel.
Urbán Erik OFM
.jpg)
.jpg)
