Legendát, mítoszt termő-teremtő aforizmák, szállóigék koszorúzzák sugárzó alakját. Részben ő alapozta meg bölcs életigazságaival ezt a mítoszt, részben hívei, író-fiai, tanítványai írták, vésték a halhatatlanság falára-falába élete, sorsa szentenciáit. Benedek Elekre születésének 160., halálának 90. évfordulóján emlékezik Hegedűs Imre János. [caption id="attachment_93013" align="aligncenter" width="1000"] Benedek Elek, Kisbacon, 2009[/caption] Csak azt írom le – mondta –, amit édes jó szüleim és a gyermekek egyaránt zavartalanul olvashatnak. Még a népmesékből is kilúgozta a sikamlós, zaftos szavakat. Ez volt az ő ars poeticája. A puritán erkölcsöt stílusba vitte át. Milyen súlyos vállalás! Hótiszta a cél, patyolat a morál, ami egyben korlát is. Saját maga számára felépített fal. Kerítés. Zabolázza az alkotás szédületét, a zsenialitás mámorát. „Az arany középszeren felül soha nem emelkedék.” Írta le többször az önértékelő mondatot. Összefügg a kettő? Az önkorlátozó ars poetica és az írói megvalósulás? Korszerű ez még ma? Mond valamit a jelenkornak ez a nemes célkitűzés? Az erkölcs, a morál? Hasznos, jó dolog becsületes, igaz lenni a 21. században? Nem konganak üresen a tiszta beszéd szavai? Ha arra a féktelenségre, ha arra az obszcenitásra, ha arra a nyelvi-erkölcsi perverzitásra gondolunk, ami elárasztotta a magyar és a világirodalom nagyon nagy részét, akkor talán pestis elleni gyógyszerként tördeljük darabjaira, s vesszük be a pirulát. Metafora nélkül szólva: oldalpillantásunk rávetül az ő idealizmusára, konzervativizmusára, érzelemdús szen­timentalizmusára. * „…csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll, s nem nehéz – a kasza.” Mit kezdjünk ezzel? Már nem írunk tollal. Sokan nem tudják, mi a kasza. Vannak országok, amelyekben a kézírást nem tanítják az iskolában. Ki tudja vállalni ezt manapság? Senki. Vagy mégis? A spirál vonalát követve visszatérünk oda, ahonnan elindultunk? Kanadában országos favágó versenyeket rendeznek. Igen. Talán vágyunk arra a testkultúrára, amely hasznot hajtó mozgással erősíti az izmainkat. Zavar a torna, a sport öncélúsága. Szomorú, új ága keletkezett az orvostudománynak. Sportszakorvosok teszik millimétermérlegre a táplálkozást, a testsúlyt, a folyadékot, még a légzést is. Megszabják, milyen legyen a hús-csont torony alany, hány kiló, mennyit aludhat, mennyit kell futnia, mikor engedi össze az edző a partnerével. Kérdezhetjük ismételten: Jó ez nekünk? Nem vágyunk titokban az ősi reflexekre? Nem szeretnénk újból a test, a biológia sok ezer év alatt kitaposott ösvényein járni? Talán. Talán ott él, talán ott lappang a sóvárgás a mélytudatunkban, az ösztönvilágunkban, a zsigereinkben: egyesíteni a szellemi és a fizikai munkát. Adjunk igazat a bölcsnek. Könnyű a toll, nem nehéz a kasza. * De lépjünk egyet. Milyen volt az ő szellemvilága, életfelfogása, valóságlátása? A legendák Elek apóját azoknak a sorsa érdekelte, izgatta, akiket a világ alsó bugyraiba süllyesztettek. „Állj a védtelenek, gyengék közé, az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus.” Híres ez a manifesztuma. Felszólítás. Kiáltvány. A világkultúra szellemei vallották, cselekedték ugyanezt. Lord Byron elment Görögországba, életét áldozta a török elnyomók, despoták elleni szabadságharcban. Ezt úgy hívták egykoron, plebejus hevület. „A néppel tűzön-vízen át!” Ez volt a népért síró bús-bocskoros nemes fogcsikorgatása. Újabb ok az elmélkedésre, töprengésre. Miképpen álljunk ma a nép mellé, ha már nincs nép? Legalábbis sokan ezt vallják. Konvertálni kell Benedek Elek tételeit, igazságait. Nincs jobb szó. Konvertálni kell! Az igazság, a jogegyenlőség nem (csak) a társadalomnak nevezett embersűrűben működik, él, munkál. A demokrácia (népelvűség) a lélekben, a tudatban virágzik ki igazán. Már életében közismert volt népimádata, meg is született halála évében (1929), kilencven évvel ezelőtt, a legismertebb szállóige. Kovács László írta nekrológban: „Benedek Elek sokkal több és nagyobb, mint a művei.” Ha keressük őt halála (1929) után kilencven évvel és születésének (1859) százhatvanadik évfordulóján, akkor nem elég a százötven kötetnyi életmű böngészése. Akkor a személyiség-lélektan, a szociológia, a székely sors örvényeiben és legalább két évszázad történelmében kell alámerülni. Sötét önkényuralom korszakában született. A dualizmus faragta felnőtté, emberré. És rebellissé. Tudta, érezte, nincs minden rendben a csodálatos felvirágzásban. Ahol minden rendben, van, onnan nem tántorog ki másfélmillió az Újvilágba. Nagyot kiáltott: „Halljátok, emberek?” * Történelmet is írt. Rendhagyó történelmet. Rögeszmésen ragaszkodott ahhoz, hogy a történelem nem a dinasztiák, nem a koronás fők, és még nem is a nemesség történelme, hanem a nép küzdelme, izzadása, kínja, keserve, boldogsága, sarjadzása, görnyedezése a pálma súlya alatt. * Tudta, didereg a lélek, elsorvad az ember a társtalanságban. Az egyén, akárcsak a magányos fa, derékba törik a viharban. Az erdő erős, ellenáll, véd, óv. „Ne félj, ne szégyelld szeretni a hazát! Ma a világpolgárság a divat, de te ne hódolj e divatnak. Inkább légy ’vad magyar’, mint ’szelíd hazafi’. Mennél jobban szaporodnak a szelíd hazafiak, annál inkább lesz szükség vad magyarokra.” Írta a fiának, Marcellnek. Akkorát csapott a húrokra, ma is zeng bele a cimbalom. Európa ez a „bomlott cimbalom”. (Jelző Aranytól.) Hogy is állunk tehát a mai, finnyás ítéleteinkkel? Benedek Elek elavult? Ósdi? A népnemzeti iskola utolsó moccanása? Hullámverése? Mi történik ma Európában? Nem a mongol hordák keleti támadásától kell rettegni. Nem török áfium ellen való orvosságot kell fölfedezni. Nyugatról jön a nemzetsorvasztó métely. Mint sav a fémeket, úgy marják, sorvasztják a nemzetek territóriumait, a hazafiak bástyaszirtjeit a „szelíd hazafiak”. Itt ismét konvertálni kell Benedek Eleket. Kik azok a „szelíd hazafiak”? Kik azok, akik megálltak a Kánaán felé vezető úton, és letérdepeltek az aranyborjú előtt? Kommentár, ítélkezés nélkül is tudjuk. Bankok, tőzsdék, világkereskedelmi felhőkarcolók fehér mandzsettás hivatalnokai. Benedek Elek 1894-ben írta ezt, az aranyszázad legvégén féltette, óvta a magyar hazát a báránybőrbe bújt ordasoktól, toportyánoktól. Most, 2019-ben kedves kontinensünk legnagyobb réme, siralma lett a nemzetek ellen indított offenzíva. A tál lencse világszimbólummá nőtt. Tál lencséért adnak el kufárok hazát, eszmét, eszményt, kultúrát, vallást, nyelvet, keresztény családot. Talán mégsem kell minden esetben konvertálni Benedek Eleket? Talán didergetően aktuális? Talán egyértelmű az, amit több mint száz évvel ezelőtt írt, mondott, tanított? A nemzet talpköve a család. Hat gyereket nevelt föl nagyszerű asszonyával, Fischer Máriával. Amelyik évben nem született unokája, búskomor képpel ült asztalhoz a híres Elek névnapokon. Megtörtént, mókából bepólyálták a családtagok az igencsak magasra nőtt, langaléta fiát, Jankót, s behozták az ünnepségre. Íme, az unoka! Derüljön fel az arcod, Apus! Tehát a gyerek. Tehát az utód. A kontinens, a vén Európa lenni vagy nem lenni kérdése. Országok, kormányok, pártok csatáznak, vitáznak, s keresik a megújulás, a továbbélés útját, módját. Benedek Elek egy évszázaddal előzte meg a korát. Írt, szervezett, szerkesztett, és személyes példát mutatott a magyarság, Magyarhon megújulására. Szelleme, személyiségének kisugárzó ereje túlterjedt a családi fészek territóriumán. Az ország, Magyarország és a lecsonkolt részek sokezres gyermekseregének lett a Cimborával mindenki imádott Elek nagyapója. Rendhagyó, egyedülálló tett, hősi cselekedet irodalomtörténetünkben. Székelyföld apró falucskájában, Kisbaconban egy öreg, de soha meg nem vénülő, örökifjú ember szál pennával szerkeszt egy gyermekújságot, s azt izgalommal várja gyermek, szülő és nagyszülő Erdélyországban, Magyarországon, Felvidéken, Bácskában. Följegyezték, a családtagok kiálltak a kapuba, hogy ott vegyék át a postástól a Cimborát. Kapkodták ki egymás kezéből, s adták kézről kézre. Ő, az erdélyi pátriárka így döngette azt a falat, amit Trianonban felállítottak. Többen nevezték szálfának. Háborgó tengeren irányt mutató bójának. Sziklacsúcsnak. Erdély apostolának. Helyénvaló summázások. Igaz állítások. Az volt ő. Benedek Elek, az ember. * De van életművet értékelő ítélet is. Az író-fiak közül a legkedvesebb, Tamási Áron, Áronka – ragadványnevén Benjamin – egyetlen szóra bízta az irodalomtörténeti besorolást. Mesekirály. Ez önmagában elég lenne. Lehetne. Boldogabb népek fiai ennyivel már bevonultak az örökkévalóságba. Grimm. Andersen. De Benedek Eleknek más sors adatott. Trianon évében, 1920-ban még csak 61 éves. A népmesék hőseinek három napból áll egy esztendő. Szép stilisztikai, talán genetikát is kitapogató fordulat, formula ez a három nap. Három helyett hat jutott neki. A duplája. Azzal a konok szándékkal jött haza a metropolis fővárosból, Budapestről a parányi szülőfaluba, Kisbaconba, hogy ő onnan kimozdítja sarkából a világot. Mármint azt a világot, amit nekünk a nagyhatalmak ordas toportyánférgei meghagytak. Ki is mozdította. Megmozdult a szellem és a lélek sok tartománya. A székely írók truppjával felült Thália kordéjára, s kultúrát, friss, új irodalmat vitt olyan falvakba, vidékekre, ahol még a madár sem jár. * Túlontúl okos korunk példamutató gond­dal, gondoskodással viszonyul az idős nemzedékekhez. Szétágazó tudománybokor is létrejött: geriátria, gerontológia, geronto-pszichológia. Kiváló szakorvosok, lélekta­nászok vizsgálják, tanulmányozzák az öregedést, s késleltetik azt. „A szép ifjúságnál csak egy van szebb, a szép öregség.” Benedek Elek figyelmeztetése ez esetben is tiszta, messze hangzó, mint a havasi kürtök hangja. Tegyünk róla, hogy szép, tartalmas legyen öregkorunk! Ne engedjük, hogy kialudjon bennünk az alkotás lángja! Milyen egyszerű igazság, és milyen hasznos. Palackból kiszabadult szellemhez hasonlatos Európában az öreg lakosság százalékarányának megnövekedése. Tétlenségben, passzív letargiában valóban elviselhetetlen az öregkor. Benedek Elek fát ültetett, csemetét oltott, kaszált, lapot szerkesztett, írónemzedékeket istápolt, miközben bokázva járta a csárdást unokáival a kisbaconi impozáns kúria teraszán. Gerontológusok nélkül tudta, hogy lehet dinamizmussal, vidámsággal, életkedvvel fügét mutatni az öregedésnek. * Romain Rolland írta Benedek Marcellnek a tragikus végről: „Szomorú a gyermekek számára – de szép.” Milyen volt az a felemelően tragikus vég, amit a francia klasszikus szépnek nevezett? 1929. augusztus 16-án, egyórai kaszálás után levelet ír dolgozószobájában. Az agyvérzés úgy dönti le, mint katonát, mint szabadságharcost a lövedék. Az utolsó szó, amit még értelmesen leírt, a „dolgozzanak” szó volt. Nincs tökéletesebb végrendelet irodalmunkban. 1929. augusztus 17-én este, háromnegyed 10-kor halt meg. Felesége, titkos egyezségük értelmében, veronállal megmérgezte magát. A két koporsót Erdély legnagyobb írói viszik vállukon a sírhoz. „A kis falu sír. Siratja nagy fiát.” Írták a kisbaconiak a búzakalászból font koszorú szalagjára. * Milyen legyen a recepciónk, a befogadó alapállásunk a születés 160., s a halál 90. évfordulóján? Van olyan narratíva, van olyan önkifejezési mód, amely adekvát lenne jelenkorunkban? Mi az, ami kompatibilis a 21. századdal? Sokan, kiváló szakemberek, szívós makacssággal oszlatták, gyérítették a kisbaconi mester körül kialakult legendákat. Rombolták a mítoszt. Azt állították, árt sugárzó alakjának. A narrátor soha nem lehet teljesen objektív. A narrátor is átéli, amit elmesél, ezáltal hozzáad, elvesz belőle, átszínezi, itt-ott tompítja. Vállaljuk a szubjektív narrátor szerepét. Hagyjuk meg ezt a szép asyliumot. Maradjon Benedek Elek a legendák hőse, az nem akadálya annak, hogy kezünkbe vegyük ragyogó publicisztikájának gyűjteményes köteteit, színes, pompás mesekönyveit, leányregényeit, novelláit, történelmi munkáit, tankönyveit. A jó görögök bizonyos templomokat asyliumoknak neveztek. Ha oda menekült az üldözött vagy a küzdelmeibe belefáradt ember, sérthetetlen volt. Menedékjogot nyert. Legyen számunkra alkalomadtán ez a csudaszép, dúsgazdag világ, a Benedek Elek világa ilyen menedékhely. Asylium.