József Attila-díjjal jutalmazta a magyar kormányzat a Csíkszeredában élő Molnár Vilmos írót, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjét. Az eseményről hírt adtunk lapunk tegnapi számában, most arról számol be a díjazott Sarány István kérdéseire válaszolva, hogy miként fogadta az elismerést. – Hogyan fogadta a hírt, miszerint idén Ön is a József Attila-díj kitüntetettjei között van? – Örültem, ahogy szokás. Bizonyos dolgokban jó, ha az ember követi a szokásokat. Nem ért teljesen váratlanul. Már egy-két héttel előbb több helyről is szállingózott a hír, miszerint a díjra javasoltak között első helyen állok az erről döntő testület tagjainak szavazatai alapján – nem tudom, ez a végére is így maradt-e, és azt sem, kik voltak ennek a testületnek a tagjai, nem is tartozik rám –, ezért nagy az esélyem, hogy megkapjam. Úgy néz ki, nemigen lehet titkot tartani a Kárpát-medencében. De azt csak a díjátadás után tudtam meg, hogy az Erdélyi Magyar Írók Ligáján kívül a Magyar Írószövetség is javasolt a díjra. Köszönet mind a kettőnek. Szinte biztosra mégis csak akkor vettem dolgot, amikor felhívtak az Emberi Erőforrások Minisztériumából megbeszélni a részleteket. Volt már olyan pár évvel ezelőtt, hogy három különböző írószervezet javasolt abban az évben a József Attila-díjra, végül mégis elmaradt a dolog. Dehogyis vettem rossz néven ezt akkor, bele se nagyon éltem magam. Az ismert helyzet áll fenn: kevés a fóka, sok az eszkimó. Illetve nem egészen, mert manapság már rengeteg díj létezik. Akkor inkább az van, hogy elszaporodtak az eszkimók, kell várjon sorára mindegyik, míg fókát kap. – A József Attila-díjat 1950-ben hozták létre az egy évvel korábban megszüntetett Baumgarten-díj helyett. Ha végignézzük a két díjjal kitüntetettek listáját, megállapíthatjuk, hogy nem keveredett rossz társaságba. Ön is így érzi? – Valóban akad jócskán nagy név ebben a két díjas listában. 1929-től errefelé a magyar irodalom nagyjai, klasszikusai szinte mind szerepelnek a Baumgarten-, vagy később a József Attila-díjasok névsorában. De nem szabad a díjak bűvöletében élni. Akadnak jelentős írók-költők, akiket valahogy vagy valamiért „elkerültek” ezek a díjak, és olyanok is szerepelnek a listán, akiknek a neve ma már nem mond semmit. Meglehet, aki túlzott fontosságot tulajdonít a díjaknak, az valahol a lelke mélyén – okkal vagy ok nélkül – kételkedik írásai értékében, ezért kapaszkodik annyira díjazási diplomákba, plakettekbe. Semmiképp sem akarom lebecsülni a díjakat. Csak azt nem tartom egészségesnek, hogy egy író számára elsősorban ezek legyenek a célok, és ne az olvasó. – A díj odaítélését szabályozó jogszabály szerint „A díj kiemelkedő irodalmi – költői, írói, műfordítói, irodalomtörténészi – tevékenység elismerésére adományozható”, meg hogy „A díj átadására március 15-e alkalmából kerül sor”. S a jogszabály azt is megjegyzi, hogy „A díjból évente legfeljebb hét adományozható”. Ezek szerint hivatalosan is elismerték, amit mi már tudtunk: kiemelkedő az írói tevékenysége. Az jelent-e valamit Önnek, hogy március 15-e alkalmából adták át? Az már gondolom önmagáért beszél, hogy évente csak hét személy kaphatja meg... – Vegyük sorra. Kányádi Sándor szokta mondani: az, hogy valaki jó író-költő-e, majd csak akkor derül ki, ha temetése után legalább háromszor megkaszálták a sírját. Tehát ha már halála után eltelt egy darab idő, s még mindig emlegetik, olvassák, idézik írásait. Tudok olyan íróról, nem is egyről, aki úgymond „sztár” volt életében, de mára jó, ha lábjegyzetben említik. Örülök, hogy a József Attila-díjjal járó oklevelemben az áll, miszerint „kiemelkedő irodalmi, írói tevékenysége elismeréseként” adományozták nekem, de azt is tudom, egy írónak a pozitív olvasói visszajelzés kell a legfontosabb legyen. És szeretném remélni, hogy síromon a fűnyírógéppel való matatásig még adatik némi idő. Hogy épp március 15-én adják át ezeket a díjakat, azt igen jó dolognak tartom: ez az ünnep – azon kívül, amit 1848 jelent, mint a magyar szabadság ünnepe – egyúttal minden magyarok ünnepe is, bárhol élnek a világon, s mivel mostanában sok szó esik arról, hogy nincs külön erdélyi, felvidéki, vajdasági stb. magyar irodalom, hanem csak egységes magyar irodalom létezik, így épp jó alkalom arra, hogy határon túl élő alkotókat is díjazzanak. Ahogy ez évről évre meg is történik. A harmadik, amit említett, vagyis hogy évente hét személy kaphatja meg a József Attila-díjat, csak pár éve alakult így. Addig, ha jól emlékszem, évente tizenhárman kapták meg. Így, hogy szinte felére szűkítették a számot, úgy gondolom, növekedett a díj értéke. Kevesebb lett ugyan a fóka, de ízletesebbé vált a húsa. – Fontosak-e Ön számára a díjak, elismerések? – Lényegében már válaszoltam erre. Minden pozitív visszajelzés jól jön az írónak, természetesen a díjak is, de számomra a legfontosabb mindig az olvasók visszajelzései lesznek. Szerencsére erre nem panaszkodhatom. Prózaköteteim mindig elfogytak a könyvesboltok polcairól, volt, hogy a kiadó utánnyomást is csinált belőlük. De folyamatosan kapok visszajelzéseket az interneten is, igen sokfelől, egyszer még Szingapúrból is jött egy hosszú levél, tényleg, a borítékon szingapúri bélyegek, ma is őrzöm. Az első könyvemnek volt a címe Levél Szingapúrból, még 1994-ben jelent meg. Valamelyik olvasóm, aki épp Szingapúrban járt, nem hagyta ki, hogy tényleg feladjon onnan nekem egy levelet, Isten tudja, honnan szerezte meg a címemet.