borús égbolt
2,5 kg
Egyre jobb emberek vagyunk: adakozunk, szolidarítunk, kalákázunk, egyebek. Látszólag. Kicsit nyakatekerten úgy is értem, hogy közösségi oldalakon „látszólag”: láthatóan, láttatóan. De főként úgy értem, ahogy ezt értetni szoktuk: mesterkélten, képmutatóan. Mert a szomszéd is, ezért hát mi is, különben mit gondolnának rólunk.
Mégis jó érzés látni ezt a „cukiságversenyt”, mert legalább valami szépért, jóért, nemesért teszünk, még akkor is, ha nem mindig őszintén. A legjobb érzés viszont szembemenni a valós önzetlenséggel, az igazi áldozatkészséggel. Amikor nem népszerűséget, nem szavazatot, nem pénzt és nem elismerést gyűjtünk magunknak egy-egy adakozás álcája mögött, huncutul.
A Magyarok kenyeréhez gyűjtött 15 tonna csíki gabona apró kis töredékét, mindössze 2,5 kilót egy idős néni adományozta. A sor elején egy vállalkozó áll, aki egytonnányit adakozott. Valós áldozat részéről, mert nem kevés haszonszerzésről mondott le, és adománya sok száz rászorulónak biztosítja a napi betevőt. Mégis a néni gesztusa az, ami megfogott.
Aki sokat tud adományozni – néhány „biblikus” kivételtől eltekintve –, annak sok van. Neki elismerés és köszönet jár érte. Akinek viszont kevés van, és abból a kevésből egy keveset másnak szán, annak az elismerésen és a köszöneten túl a csodálat is kijár.
Ez a csodálat az, ami nagyon sok „jól élő” emberből kihalt. Tulajdonképpen ez a csodálat tesz különbséget gazdag és szegény között. Ha ez nincs meg, akkor a milliomos is szegény. Akkor ő nem lát hátrafelé, minden adakozása csak egy-egy háta mögé vetett „gesztusadag”: adomány azért, hogy ne kelljen szembenéznie a rászorulóval, a mögötte kullogóval.
Úgy látom, elszaladt velünk a ló. Nem teszünk különbséget aközött, aki szándékosan pótol keveset a közösbe, és aki keveset tud pótolni a közösbe. Képmutatóan szánjuk azt az embert, akinek a háza dől össze, de semmit nem tesz a kijavításáért, közben pedig legyintünk arra, aki a kis pénzéből is értéket próbál teremteni. Ha 2000 lejt keresünk, az a célunk, hogy 3000-et keressünk, ha az megvan, máris a 4000-re hajtunk. Ezzel nem is lenne baj, ha közben rendszeresen eszünkbe jutna, hogy súlyos tömegeknek kell 1000 lejből családot eltartaniuk. Hogyan oldják ezt meg? Miből fizetik a számlákat? Hogyan vesznek tanszert a gyermekeknek? Vajon ők milyen nyaralásra vágynak? Mernek vágyni bármilyenre? Jut nekik lisztre? Bár 2 és fél kilóra?
Elképzelem ezt a nénit, amint görnyedt derekával, botjára támaszkodva kis szatyrával sorban áll azok között, akiknek a vállát tizen-, huszonkilók húzzák, és mindenki számára hallhatóan társalogva mesélik, hogy mennyi pénzt és időt áldoztak erre a lisztre, de szeretettel hozzák és szeretettel adják. Közben a néni kerüli a tekinteteket, mert neki csak 2,5 kilója van. De kiállja a sort, szó nélkül átadja az adományt és ugyanolyan csendben távozik.
Lehet, hogy valójában egyáltalán nem ilyen az a néni. Lehet, hogy teljesen másképp adta át a lisztet. De én így képzelem el, mert így esik jól elképzelnem. Kívánom másoknak is, hogy elképzeljék őt, és valami hasonlót lássanak. Mert akárhány ismerősünkben csalódunk, nincs annál életrevalóbb érzés, mint jót feltételezni. Bár egy kevés jót. Mondjuk 2,5 kilót.
Kovács Hont Imre
