163.
Ha az alábbi történet szóról szóra a valóságról szólna, akkor nem úgy kezdenék fecserészni, mint most, hogy hol volt, hol nem volt, hetedhét országon és az üveghegyen túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy városka. Akár igazi, akár képzelt, mint minden várost a világon, ezt is eszes emberek és okos tanácsadóik működtették, a város nevezet természetesen nemcsak az épületeket, a virágoskerteket, a játszóteret és a két parkot jelentette, hanem a lakosokat, mindközönségesen a népet is. Történt, hogy a városvezetők elhatározták, egy megemlékező évforduló ürügyén népünnepélyt rendeznek, azaz adnak cirkuszt a népnek, hogy eltereljék figyelmét a kenyérről. Az antik világban ez fordítva történt, talán más volt a fontossági sorrend: előbb kenyér a szegényeknek, azután a cirkusz mindenkinek. A szólásmondással az 1. század végén élt költő, Juvenalis szatírájában találkozunk először, aki kigúnyolta Róma városának vezetőit, akik kenyérosztással összekötött látványos népünnepélyekkel próbálták elnyerni a nép tiszteletét, tehát kenyeret és cirkuszt adtak a népnek. Ez mind a mai napig hatásosnak bizonyul a történelemben, függetlenül a sorrendtől. Történetünk városában azonban nem így osztottak kenyeret. A gazdagokat meghívták egy zárt körű lakomára, ők kapták a kenyeret, pedig nem is voltak rászorulva, nem is úgymond csóré kenyeret magában. Ez a kenyér jellegtelen kiegészítője volt a híres séf impozáns ételsorának, némi ellenszolgáltatás fejében, amikor is az adományok kihirdetésekor a résztvevőknek pénztárcájuk és alkalmuk nyílt megmutatni, ki tehetősebb a másiknál. A városvezetők azt állították, hogy mindez a központi rendezvény támogatása, most a citerások szép, hagyományőrző háttérzenéje sem számít, csakis a nagy horderejű emlékünnep másnap délelőtt a meghívott értelmiség számára s a délutáni sörfesztivál és más zenebona a főtéren mindenkinek. Erre kell a pénz, amit szemérmetesen adománynak neveztek és nem győztek hálálkodni érte. Hétvégére felöleltük az egész várost, mondta büszkén a polgármester. A helyettese szintén büszkén így fogalmazott: a polgármesterünk minden társadalmi réteget magához ölelt a városban. Hogy, hogy nem, de reggelre szinte minden városlakó pontosan tudta a névsort, azaz hogy az exkluzív táplálkozási szokások revüműsorában kik vettek részt és mit ettek, de azt is, ki mennyire nyitotta meg a pénztárcáját. Mindeközben XYZ a volt művész értelmiségi, ma szegényesen élő művész nyugdíjas magára hagyottan nézegette otthon a saját kenyérszeletét azon töprengve, hogy zsírral vagy lekvárral kenje-e meg. Bámulta a nevére szóló elegáns meghívót, amivel részt vehet a várostörténeti emlékünnepség nemes élvezetében, és mit ad isten, meghatódott, mert íme, itt a bizonyíték, nem felejtették el, rajta van még a protokoll-listán. Mint a helyszínen kiderült, nem volt egyedül ezzel az érzéssel, szemérmesen elhallgatta, ugyanígy tettek a többiek is, hogy jól jön ez az ingyen értelmiségi felüdülés, mert színházra, könyvre, koncertre már csak kivételes alkalmakkor (tehát jóformán soha nem) jut pénz a nyugdíjából. Egy szó, mint száz XYZ örömmel találkozott a hozzá hasonló régiekkel, akik azzal viccelődtek, hogy vajon miért nem látták egymást a tegnap esti titkos lakomán. Szinte jókedvűen nevettek és megegyeztek abban, hogy jobb is így, hiszen már egyikük gyomra sem bírja a nehéz ételeket. Később mindannyian illő magaviseletet tanúsítva hallgatták az ünnepi beszédeket a múlt, jelen és jövő hármasának összefoglalójáról. Közhelyes szónoki fogás, hiszen tényleg egymás után következnek, gondolta XYZ, amikor a fejük fölé magasított színpadról a szónok szavaiban felsejlő nagyképű jelenvalóság szólt a múltról. A beszélő hamar áttért a jelenre, hogy a magas rangú, testvérvárosi vendégek és a velük közéleti rokonságot tartó helyi sztárok nevét sorolja, akik ilyen-olyan okból tiszteletet és köszönetet érdemelnek a várostól. A névtelenek pedig tapsra készen, megadóan mosolyogtak. Az is lehet, gondolta szomorúan XYZ, a közönség névtelen tagja, hogy mi vagyunk valamennyien, a beszélőt és a pillanatnyi kiválasztottakat is beleértve, mi vagyunk az átmenet, a kapcsolat a tiszteletreméltó múlt és az érzelmesen vizionált tiszteletreméltó jövő között. Aztán felderült a kedve, hiszen a fejlődés tagadhatatlan. Régen mi nem tudtunk ilyen szép meghívókat szerteküldeni, és a székek (mindenféle értelemben!) is sokkal kényelmesebbek, mint a mi időnkben, gondolta XYZ, aki egész felnőtt életében mindenben a fejlődést akarta fülön csípni. Végezetül majdnem lelkesen tapsolt a többiekkel együtt. Így volt, mese volt. Itt a vége, fuss el véle, csapjon meg az ostor vége.