Vizsgáznak a nyolcadikosok, ma a matematikapróba van soron. Ők azok, akik körül hetekkel ezelőtt széthullott a rendszer a háromhetesre nyúlt általános tanügyi sztrájk miatt. Sokan közülük elestek az ingyenes felkészítőktől, lezáratlanul várták, hogy mi lesz velük, mikor lesz a vizsga, meghosszabbítják-e a tanévet, egyáltalán mire számítsanak. A szerencsésebbek talán nyugodtabb körülmények között tanulhattak, ismételhettek, járhattak tovább magánórákra a sztrájk ideje alatt, a többség viszont maradt a semmivel. Ők azok, akik nemcsak káoszban végeztek, de másfél-két évet káoszban is tanultak a pandémia miatti kapkodás, korlátozás, online oktatás következtében. Volt, aki már akkor is sejtette, hogy ennek a káosznak később lesznek láthatók a negatív következményei, az iskolapszichológusok pedig ma már sokat tudnának beszélni arról, hogy mit tett a gyerekekkel ez az időszak. A skála a depresszív tünetektől, a szociális és teljesítményszorongáson át a passzivitásig terjed, és főleg a hátrányosabb helyzetű gyerekek vesztettek sokat azzal, hogy keretek nélkül, magukra hagyottan, gyakran minimális otthoni támogatással és felszereléssel kellett átvészeljék a kaotikus időszakokat.
A tanév elején jegyzett nyolcadikosok közül országos szinten 15 ezer tanuló nem is jelentkezett vizsgára. Vagy azért, mert évismétlésre maradtak, vagy mert nem is akartak vizsgázni. Hétfőn, a románpróbán több mint hétezer nyolcadikos nem jelent meg, megyénkben 54-en hiányoztak. Fontos kiemelni, hogy ez a vizsga tulajdonképpen a felvételi, azaz a továbbtanulás kapuja, ez dönti el, hogy hová kerül kilencedik osztályba a gyermek. Mi lesz a hiányzókkal? Mit tett a rendszer ezért a peches generációért, a pandémia miatti veszteségek kompenzálásáért? A válasz rövid: semmit. 
„Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá” – mondja Janne Teller dán írónő kamaszokról szóló nagy port kavart könyvében az egyik szereplő. Vajon hány olyan fiatal, aki épp most a jövőjét valamilyen szinten befolyásoló megmérettetésen vesz részt vagy azelőtt áll (hétfőn kezdődik az érettségi, a hátrányok, a hiányok ugyanúgy sújtják az ő generációjukat is), érezheti hasonlóan magát, mint Pierre? Neki a társai be szeretnék bizonyítani, hogy nem úgy van, ahogy ő érzi, kedvesen, ártatlanul indul a próbálkozásuk, amivel meg akarják mutatni, hogy igenis vannak fontos dolgok, amiért érdemes. A történet aztán elfajul, és kibomlik a gyerekek között a dac, a bosszú, a hatalommal való visszaélés, a könyörtelenség, a félelem, a bántás, a véres áldozat, és a felnőttközösség is tehetetlen… Nehéz, fájdalmas és komoly probléma, ha a fiatalok jelentős része reményvesztett és céltalan. Veszélyes rájuk nézve, mert korukból és helyzetükből adódóan éppen ők nem rendelkeznek eszközökkel saját magukat kirántani a „semmiből”, és veszélyes a közösségre, a jövőre nézve, mert értékes emberek tűnnek el, mennek spárgát szedni valahová, szippantja be őket valamilyen függőség, vagy csak úgy élnek hónapról hónapra, ahogy lehet.
A felnőtt-társadalomnak, az oktatási rendszernek, minden pedagógusnak éppen ezért az kellene legyen a fő célja, hogy ezzel a „semmivel” szembemenjen, és bizonyítson: mindenkiben vannak értékek, minden gyermek megérdemli az odafordulást, az értő támogatást, és senki sem érdemli meg, hogy elengedjék a kezét. Hogy vannak fontos dolgok, amiért érdemes küzdeni, és hogy ebben mi tudunk és akarunk segíteni. És egyetlen gyerek se érezze azt, hogy semmit sem érdemes csinálni.
Most, a vizsgaidőszakban pedig csak remélhetjük, hogy a tételek kidolgozói, a vizsgák lebonyolítói és a dolgozatok javítói is tudják, nem felejtik el, hogy mennyire pechesek ezek a generációk. És inkább a segítésre helyezik a hangsúlyt, és annyit kérnek, amennyit adott nekik a rendszer.