Ha lehet hinni a legfrissebb híreknek, hamarosan véget ér a tanügyi sztrájk. Bizonyára sokan felsóhajtanak, hogy a legfőbb ideje volt. Elvégre ki ne szeretné, ha visszatérne az oktatás megszokott, hétköznapi menetrendje. A sztrájk – ahogy az legtöbb közéleti téma kapcsán lenni szokott – természetesen megosztja a társadalmat. 
Nem könnyű igazságot tenni a felek között. Szerencsére ez nem is feladatunk. Azonban a tanulságokon mindig érdemes elgondolkozni. A felülről vezérelt oktatási rendszerünk ezer sebből vérzik, amelynek csak egy része a tanárok bérezése. A merev, túlközpontosított irányítás miatt az oktatási rendszer nem tud elég rugalmas lenni. Sok esetben lenne szükség arra, hogy egy-egy iskola a helyi realitásokhoz igazíthassa az oktatás menetét, de erre nincs lehetősége. Aki nem lép egyszerre, ugyanis megütheti a bokáját. Miközben mindenki a lehető legjobbat akarja, az embernek az az érzése, hogy a sok bába között elvesz a gyermek. Vajon miért van ez?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom a választ. Ugyanakkor gondolkodóba estem a minap, miután egy kisebb cég vezetőjével elbeszélgettem. Elmesélte, hogy cégében alig öten dolgoznak, mégis minden flottul megy, tisztességes jövedelmük van, megrendelésekből sincs hiány. Ebben persze önmagában semmi rendkívüli nincs, de mondott azonban furcsa dolgokat is.
Például azt találta mondani, hogy a cégének a legnagyobb értéke az emberek, akik benne dolgoznak. Ritka ilyesmit hallani cégvezetőtől balkáni vadkapitalista hiénák által uralt világunkban. Azután azt is elmondta, hogy miért sikeresek. A titok elsősorban a felelősség megosztásában rejlik, azaz simán rá meri bízni munkatársaira, hogy lebonyolítsanak üzleteket. Sőt! Azokon a szakterületeken, amelyeknél tudja, hogy kollégája képzettebb nála, nemcsak elfogadja a tanácsot, hanem egyenesen igényli. „Nekem olyan emberek kellenek, akik önállóan gondolkodnak” – mondta. Ha egy ember jól meg van fizetve, anyagi biztonságban él, ráadásul a munkahelyén nem szekírozzák, nem főnökösködnek vele, akkor sokkal jobban fog teljesíteni és magáénak fogja érezni a céget, amelynek dolgozik. 
Nem mindennap hall az ember ilyesmit cégvezetőtől. Emlékszem például, hogy valamikor a 2000-es években az egyik legismertebb erdélyi magyar üzletember azt mondta: mindenki pótolható. Ugye, hogy ég és föld a különbség a két gondolkodásmód között?
Gyanítom, senki nem csodálkozik, ha azt mondom: nekem az előbbi gondolatmenet jobban tetszik. Nem merem azt állítani, hogy nagyobb vállalatoknál, közintézményeknél százszázalékos biztonsággal működne a fent leírt munkamódszer, de abban egész biztos vagyok, hogy az oktatási rendszerünk is jobban működne, ha nem lenne ennyire túlközpontosított. Ha anyagilag is megbecsülnénk oktatóinkat, akkor előbb-utóbb a dilettáns pedagógusok is eltűnnének a rendszerből. Egész egyszerűen azért, mert a legjobban felkészített szakik versenyeznének ezekért az állásokért. Ezekre az emberekre ugyanakkor jóval nagyobb felelősséget lehetne bízni, ami valószínűleg bírna akkora motivációs erővel, hogy végül maga az oktatási rendszer teljesítene jobban.
Utópiának tűnik? Lehet. De attól még kipróbálhatnánk. Még a végén lehet, hogy működne…