158.
Háromszáznegyven évvel ezelőtt az erdélyi urak által gúnyosan csak „vasművesnek” nevezett Tótfalusi Kis Miklós dolga úgy állott, hogy azok az urak a korábbi támogatásaik miatt magukénak hitték az Amszterdamban készülőfélben levő Bibliát, s Tótfalusiban csak az ő költségükön külföldön időző valamiféle mesterembert láttak. Tótfalusi ellenben Mester volt a szó valódi értelmében, és éppen minden segély nélkül, önállóan készítette az új Bibliát, pótolta a Károlyi-féle fordítás hiányait, beleértve a helyesírást is. Ma már nehezen kibogozható, hogy személyétől sok száz kilométerre, hazájában miféle félreértés, rosszindulat vagy irigység ásta alá a becsületét, talán azok a peregrinus diákok voltak a ludasok ebben, akiknek segítségét ő felhasználta a javítgatások során. Akik, amikor hazakerültek, elbeszélték, hogy miféle újításokat eszközöl Tótfalusi. A hírből hamarosan az a pletyka lett, hogy Tótfalusi meghamisítja a szent Bibliát. Teleki Mihály, a fejedelem főtanácsosa kijelentette, „azt az embert a tengerbe kéne vetni a bibliájával együtt”, úgyhogy elrendelték: be kell szüntetni a támogatásokat és leállítani Tótfalusit a további munkában. Megegyezett a tudósi nézet abban, hogy sérelmes a helyesírás megváltoztatása, mert az egyenlő a Károlyi-féle fordítás meghamisításával. Hogy merészel egy „vasműves” ilyesmit! Ez a fajta rosszallás és gúny egész életében követte a tudós tipográfust: néhány évtizeddel később már Kolozsváron élt és dolgozott, amikor kinyomtatta, illetve kijavította Szatmári professzor művét, ez pedig szerzői hiúságában megsértve így vélekedett: „Soha nem kellene affélékkel bíbelődni, ha rosszul volnának is a Locusok s egyebek, csak tanulná affelől a gyermek, hiszen osztán, ha felnő, észreveszi, hogy nem úgy vagyon ez vagy amaz, és osztán jól megtanulja.” Tótfalusi Mentségében válaszol neki: „Ez csak olyan, mintha valaki a gyermeket arra tanítaná, hogy a hattyú fekete s a holló fehér, hiszen ha felnő, észreveszi, hogy nem úgy van, és igazán megtudja.” Tótfalusi sokoldalú tudása lehetővé tette, hogy ne csak nyomdászmester legyen, aki nem bajlódik a szöveggel, és csak gépiesen szedi az egyik betűt a másik után, hanem művelt olvasó is, aki értelmezi a szöveget, és ahol szükségesnek látja, ott javítson. Helyesírási elveit nagyrészt ma is követjük, Toldy Ferenc irodalomtörténész a 19. század elején azt mondja róla, hogy vele „kezdődik újabb nyelvészetünk”. Tótfalusinak Amszterdamban is vezérlő csillaga volt a híres Pápai Páriz Ferenc biztatása, aki azt mondta, hogy jó pap van elég, de jó nyomdász nincs a magyar protestánsok között, így hát Tótfalusi el is határozta, hogy nem folytatja teológiai tanulmányait, hanem megtanulja a nyomdai betűmetszést, elkészíti a szükséges magyar betűket, s ezekkel nyomtatja ki a Bibliát. 1687-re készen állt 4500 teljes bibliája, 4200 új testamentuma és ugyanannyi kis alakú zsoltára, mind aranyozott kötésben, amit utóbb aranyos bibliának neveztek. Csak haza kell hozni! Levelet írt az erdélyi fejedelemnek, ígérte, hogy 6-7 Bibliát fog adni annyiért, amennyi pénzen Erdélyben egyet vesznek, mert azt akarta szolgálni, hogy „a mi nemzetünk ne maradna abban a nagy írástudatlanságban, melyben eddig, hanem tanuljanak meg gyermekek, asszonyok, városi és falusi parasztok egyaránt olvasni, mert szégyen borítja el orcánkat, ha a külföldhöz mérjük magunkat”. Sok bonyodalom után Tótfalusi haza is hozta az aranyos Bibliát, gyorsan el is adta, mert „hasonló remeke a könyvnyomdászatnak itthon addig még nem volt”. A hatalom viszont nem kedvelte őt. Azzal vádolták, hogy nem egyházi ember, csak kézműves, a csizmadiák mellett a helye, mégis kiváltságokat akar. Eszement szemtelenség annak hangoztatása is, hogy a latin iskolai tanítási nyelvet jó volna magyarra cserélni! Tótfalusi latin nyelvű Apologia Bibliorum című művében magyar helyesírási példák sorakoznak, amelyeknek nagy része ma is élő, viszont ezzel is maga ellen fordította a papságot és a tudós professzorokat. A folytonos vádaskodások 1698-ban a Mentség megírására késztették, emiatt a református szinódus elé idézték, ahol bocsánatot kellett kérnie. Mindkét művét visszavonta, és megfogadta, hogy könyveinek példányait megsemmisítés végett átadja egyháza képviselőinek. A megsemmisítés olyan jól sikerült, hogy az előbbinek csak nyolc, a Mentségnek csupán két ép és egy csonka példánya maradt az utókorra. Érdemes megemlékeznünk arról, hogy a betűmetszés történetében firenzei betűként ismert világhírű típus Tótfalusi alkotása, ő Aldus Manutius, a 15. századi híres nyomdász és betűmetsző kurzív betűit fejlesztette tovább, Manutius pedig Petrarca olasz költő kézírását vette alapul ehhez. Még egy girbegurba folytonosság: az irodalomtörténet szerint Petrarca volt a világfájdalom fogalmának „feltalálója”. Abból a középkori felfogásból indult ki, hogy az életnek nincs valódi célja, ezért szenvedés [üldöztetés?] és öröm [siker, hírnév?] egyaránt orvosolható azzal, hogy egymást kioltják. Kedves Olvasóm! Te mit gondolsz erről?