Girbegurba fecsegések 153.

Kozma Mária
Becsült olvasási idő: 3 perc

Az igazi titok az, amit senki emberfia nem tud, mégis az ember szeret kérkedni azzal, hogy birtokában van valamilyen, valójában aprócska rejtély megoldásának, aztán hol érdekből, hol dicsekvésből megosztja másokkal. A művelődéstörténetnek óriási fejezete a titkosírások története a teljesen egyszerűektől a bonyolultakig, a gépiesítettekig, amelyeket a rejtjelező és dekódoló gépek végeznek el, az embernek nincs is más feladata, mint ezek működésének biztosítása. A kézzel írott levelezésben valamikor a kezdetleges megoldás az volt, hogy a pennát nem tintába, hanem például tejbe, citrom-, hagymalébe vagy később, amikor Európában ismert lett a burgonyatermesztés, a nyers, kipréselt krumpli levébe mártották. A papírlapot megszárították, majd hogy az írás olvasható legyen, mécses fölé tartották. A tej kéznél volt, de azért, hogy a titok titkosabb legyen, már farkastejet emlegettek. François Rabelais 16. századi író, orvos, botanikus többrészes Gargantua és Pantagruel című szatirikus művében élesen kigúnyolta mind a szellemi korlátoltságot, mind a tudományos nagyképűséget. Ha gúnnyal is, de tulajdonképpen összefoglalta a titkosírás akkor ismert módjait: „Panurg úgy vélte: a papírra alighanem jegyeztek valamit, de oly módon, hogy a betűk láthatatlanná váltak. Hogy e felől megbizonyosodjék, Pantagruel a papirost meleg kályha fölé tartotta, nem írtak-e reá ammóniás oldattal? Folytatva a kísérletezést, vízbe mártotta a levelet, hátha tenta helyett farkastejet használtak? Vagy lehetett hagymafőzet is: ezért égő gyertya fölé tartotta. Aztán dióolajjal dörzsölte be, hogy az írás megjelenjék, ha netán fügehamu lúgjával maratták bé. Jegyezhették varangyos béka vérével is, ezért elsőszülött leányát dajkáló asszony tejével nedvesítette meg. Aztán mozsárban tört, porrá zúzott fecskefészekkel hintette meg: hátha zsidócseresznyéről gyűjtött harmattal írták? Vagy varjúepével? Hogy erről is meggyőződjék, fülzsírral kente be. Mikor ez sem használt, borecettel kezelte, hogy kiderüljön: nem-e ammóniumot használtak tenta helyett? Majd denevérhájjal dörzsölte, hátha egyszerűen bálnaondóval írták, amit másként szürke ámbrának mondanak? Legvégül, igen óvatosan, jeges vízzel teli sajtárba mártotta és hirtelen kihúzta: nem timsóval karcolták-e papírosra?” Mind az íráshoz, mind a megfejtéshez tehát tudás kell, nehezen beszerezhető anyagok, mint a denevérháj vagy a farkastej, és egy kis misztikum sem árt. A farkastej misztikuma Romulus és Remus legendájához vezet el bennünket, a farkastejen felnövekvő ikrek történetéhez. Az egyik legenda szerint Romulus alapította az ókori civilizáció központját, Rómát. Hamar közbeszólt a testvéri irigység: Remust feldühítette, hogy az istenek akarata Romulus dicsőségét támogatta. Amikor Romulus elkezdte ásni az árkot, ami az új várost határolta, Remus kigúnyolta és akadályozta a munkát, majd végül át is ugrotta az árkot, ami rossz előjelnek számított, hiszen azt jelentette, hogy a város erődítéseit könnyen át lehet majd törni. Na és a népmesékben meg a ma divattá vált rémmesékben a farkas nem is állat, hanem ember: farkasember, akit neveznek farkaskoldusnak vagy csordásfarkasnak is. Az ember–állat átalakulásba vetett hit igen régi; a farkassá változás az európai kultúra legrégibb írásos emlékeiből is ismert. Jókai Mór Bálványosvár című regénye szerint Székelyföldön is ismerték a farkasembert más rémisztő alakokkal együtt: „Az erdőkön rémítették a pásztorokat a farkaskoldusok… embert és lovat összemartak, s megint odább futottak. A bálványosi kokojzáson tüzes embereket láttak táncolni éjszaka karéjban, s reggelre ott, ahol táncoltak, egész karikában bújt ki a veres gomba a földből.” A magyar népi hitvilágban a farkaskoldus vagy csordásfarkas legtöbbször pásztor, de lehet bárki, persze boszorkány is, aki azzal a képességgel bír, hogy saját akaratából farkassá tud változni. A titok, amit senki sem tud, az, hogy hogyan és miért teszi. Annak az embernek, akit farkaskoldus harapott meg, nincs esélye a gyógyulásra, esetleg maga is képes lesz az átváltozásra. Legjobb elpusztítani, mert veszélyes az erdőjáró emberekre. A vadászok nyílhegyeket mártottak olyan mérgező növények nedvébe, amelyek a nevükkel is jelezték a célt: farkasölőfű, farkasméregfű. Ezeket a növényeket a hegyi emberek, erdőlakók a farkast, rókát vagy vadmacskát csalogató hús közé is keverték, de a patkányt és az egeret is irtották vele. A farkastej és farkas-kutyatej ma is létezik, titkosíráshoz már semmi köze nincs, a farkashoz is csak a neve köti. Sziklás hegyoldalakon, kopár lejtőkön élő növény. Ültetett dísznövényként a virágoskertek, sziklakertek lakója. A kutya-, farkas-, eb- előtag mindig az adott növény mérgező voltára utal. A nyelvi bölcsesség „titkosírása” ez, valójában figyelmeztetés, amit könnyű megfejteni.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!