Petőfi arcai

Kányádi Sándornak tulajdonítják a kijelentést, miszerint Petőfi volt akkora költő, hogy minden településen álljon egy szobra. Ha nem is minden településen, de Kárpát-medence-szerte – s még azon kívül is – számos köztéri alkotás őrzi a forradalmár költő emlékét. Az elkövetkezendőkben a megyében fellelhető Petőfi-szobrokat járjuk körbe a korabeli sajtómegjelenések, dokumentumok segítségével.

Sarány István
Becsült olvasási idő: 5 perc
Petőfi arcai
Márkos András Petőfije Fotó: Sándor Zsigmond Ibolya archívumából

9.
A bürokrácia malmai lassan őröltek a kommunista Romániában a hetvenes években is, de a hosszas huzavona, levelezgetés, a megyei és központi elvtársak közötti alku eredményeként mégiscsak elkészült a szobor, zöld utat kapott annak felállítása, sőt, még írásbeli ígéret is született arra vonatkozóan, hogy a művész a honoráriumot is megkapja munkájáért.
Végül az öntés témája is terítékre került, Bakó László arról számolt be Márkoshoz intézett levelében, hogy „[1971] Június 30-án voltunk Koválszkiéknál [Covalschi – szerk. megj.] és Ők úgy nyilatkoztak, hogy az öntési műveletet vagy Kolozsvárt, vagy Vlahicán kellene megoldani, ui. Bukarestben az illetékes vállalat egy ’1907’ témájú munkával van lefoglalva.”
Sajnos semmilyen dokumentumban, sajtóban megjelent anyagban nem találtam adatot arra vonatkozóan, hogy végül is hol öntötték bronzba az alkotást. A szobor avatóünnepségét 1973 január elejére, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára tűzték ki.
Sajnos, a művész nem érhette meg sokévi munkájának betetőzését, 1972 májusában elhunyt. Márkos András halálhírét elsőként a Hargita napilap adta hírül:
„Meghalt Márkos András, a kiváló ember és kiváló szobrász. Meghalt hirtelenül és milyen fiatalon! Élő arcát látom mégis magam előtt és szavát hallom, székelykeresztúri ízektől zamatos beszélgetésekre emlékszem, s szobraira, igen, végül is ez marad, a szobor, a mit, a kép s az őróla alkotott kép, amit szívünkben őrizünk” – olvasható a Miklós László által jegyzett, Márkos András szobrászművész halálára című nekrológban. „Kolozsváron élt és dolgozott, de Székelykeresztúr fiának mindvégig megmaradt, hű fiaként a tájnak, testvére és istápólójaként az itt élő dolgos magyarságnak, akinek arcát, munkáját, teremtő mozdulatait kőbe véste, maradandóvá tette.” (Hargita, 1972. május 21., vasárnap)
„…Itt van előttem a jelentés: Márkos András szobrászművész, a Művészeti Líceum tanára, életének 53. évében, 1972. május 18-án elhunyt. És a higgadt mérlegelés, bölcselkedés most nehéz, mert torok és szív szorul, mert Bandi barátunk állt ki a sorból, akit nem lehetett nem szeretni. És bármennyire is szánalmas-gyermekes toporzékolás, a nagy Törvénnyel való perlekedés, ha egy ilyen szeretett és becsült barát hagy el ilyen korán, önző szeretettel már-már hűtlenségnek érzed ezt az elválást, és magadban is felrajong a hasztalan fájó kérdés: miért?” – írja a pályatárs Vetró Artúr az Utunk 1972. május 26-i számában megjelent, A búcsú: PETŐFI című nekrológjában. „…Tegnap délelőtt fogtam utoljára száraz-forró, csontig lepusztult, soványságában is szép és okos kezét. És íme a vigasz. És nem akármilyen. Mert ez a kéz mintázta a nemrég bronzba öntött Petőfit, az új és örök Petőfi Sándort, olyan szobrot, amire boldog-büszkén fognak mindenkor tekinteni a körülötte élők. Talán a legigazibb a Petőfit ábrázoló szobrok sorában?! És megnyugodva érzem, hogy nem a barátját vesztett fájdalma és kegyelete mondatja ezt most velem. A legelfogulatlanabb zsűri elnöke, Kronosz, a vasfogú sem bírja le az ércpoétát, alkotója agyának, szívének és kezének nyomát” – írja elismeréssel Vetró, hangsúlyozva: „Nagy szobrot csináltál, Bandi – mondtam, amikor még műtermében állt, agyagban –, a mesterműved! – Most is hallom a szerény, kedves barát hangját: Ne túlozzunk, öregem, ne túlozzunk!” Párhuzamot vonva a szobrász és az általa megmintázott költő alakja között megjegyezte: „A forradalom őrnagy-poétája minden regula ellenére kihajtott nyakú inget viselt – a hadügyminiszterrel is összeütközött emiatt. Bandit sosem láttam másként, nyakkendőt nem kötött. De senkivel össze nem veszett.” Írását így zárja: „A Petőfi-szobor leleplezésénél már nem lehetett ott – de sokan leszünk, akik érezni fogjuk jelenlétét.”
Jánosházy György az Új Élet 1972. július 10-i számában közölt Márkos András emlékére című írásában jegyzi meg: „Fiatalon halt meg, tragikusan – mert nem tetőzhette be ezt az életművet. Legszebb szobrait nem alkothatta meg. Mindazt, ami balladás szobrai Petőfije után következett volna, művészetünk láncveszteségeként temetjük szívünkbe.”
A jeles vajdasági író, szerkesztő Dudás Károly is látta a készülő szobrot, s a hozzá kapcsolódó élményeit a Marosvásárhelyen megjelenő Vörös Zászló napilap 1969. október 25-i számában megjelent, Márkos András szobrai című írásában rögzítette:
„Lehet, hogy tévedek, mint mindenki, aki véleményt mond, de istenem, a kockázatot vállalni kell. S minthogy igen csekély az a hely, amely erre a méltatásra jut, mindjárt az elején szeretném leszögezni véleményemet: Márkos András az egyik legeredetibb szobrászunk, ha… nem a legeredetibb. Az dobja rám az első követ, aki az ellenkezőjét bizonyítani tudja. 
Lehet, akkor is tévedek, amikor azt mondom, hogy Ferenczy Béni Petőfi-szobra után nem láttam még olyan kifejezőt, olyan igazi Petőfit – s megkockáztatom: az előbbi túlzott romantikája nélkül –, mint amilyent Márkos András formált. Ez a Petőfi nemcsak csatába indul, nemcsak tudja, hogy meg fog halni. Esetleg elő sem veszi a kardját. Esetleg meg is akar halni. Anyagból, s ha tetszik, nagybetűs Anyagból készültek ezek a szobrok.
És így válik minden egyes szobra egy darabjává a világnak, amelyet a magunk módján mindnyájan formálni szeretnénk egy kicsit, alakítani a saját képünkre. Vagy ha önzetlenek vagyunk, egy magasabb rendű művészi eszmény, egy egész életre szóló szerelem képére, mint ahogy teszi Márkos András. 
Az ilyen szenvedélyeket csak azok élik túl, akik belehalnak.”
1972 őszén Miklós László, a Hargita újságírója emlékeztet néhány soros jegyzetében: „Azon tűnődöm… Elbúcsúztunk Márkos Andrástól, elsirattuk korai halálát Székely­keresztúr neves szülöttjének, aki bár Kolozsvárt élt, szobrászkodott-tanárkodott, minden idegszálával szülővárosához kötődött. A nagy mű, az utolsó, elkészült, arra még futotta az erejéből, s bronz Petőfije a székelykeresztúri Múzeum kertjének az aljában várja fölavatását, amire remélhetőleg hamarosan sor kerül.” (Hargita, 1972. szeptember 6., szerda)



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!