Ahogyan egy előző alkalommal ezeken a hasábokon bevallottam, hogy nem vagyok igazán lelkes versolvasó, úgy most azzal kell kezdenem, hogy nem túl gyakran látogatok színpadi néptáncelőadásokat. Meggyőződésem, hogy a falusi környezetben keletkezett és virágzott mozgáskincsünket irdatlanul nehéz feladat színházak, kultúrházak falai közé préselni és színpadra állítani. A helyenként mai napig élő tánchagyományok szervezett, a koreográfia eszközeivel szigorú keretek közé zárt bemutatása idegenül hat(hat) egy olyan szabad, improvizációkkal, egyéni ízekkel megfűszerezett műfaj esetében, mint a tánc.
Mindennek feloldására tesz kísérletet a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes több mint három évtizede. Az 1990-ben alapított művészeti társulat évről évre képes nagy hatású, közönségsikert hozó előadásokat bemutatni. Teszi ezt úgy, hogy a hagyományos néptáncműsorok mellett sikerrel kísérletezik azzal, hogy kilépjen a folklórprogramok sémáiból.
Legutóbbi nagyszabású műsorukat Boldogasszony tenyerén címmel mutatták be, a napokban kedves meghívásuknak eleget téve magam is megnézhettem a produkciót. Már a műsor címe is beszédes, pontosan arról szól a darab, amit előrevetít. A csíki, székelyföldi embernek nem szükséges különösebb magyarázattal szolgálni ezzel kapcsolatosan. Ha a Boldogasszonyról, a Babba Máriáról, a napba öltöztetett asszonyról hall, természetes módon Szűz Mária, valamint a vidékünkön mai napig virágzó Mária-kultusz jut eszébe.

A Boldogasszony tenyerén pedig pontosan erről szól, és még jóval több mindenről. A Gábos Endre és Furik Rita rendező-koreográfus páros által megálmodott látványvilág és a hozzákapcsolt színpadi események közvetítésével megelevenedik a nézők előtt a magyarság mélyen gyökerező Mária-tisztelete, az emberi lét megpróbáltatásai, a közösség hétköz- és ünnepnapjai.
A színpadon megelevenített élethelyzetek, a felhangzó dallamok (Kis-Magyarországtól Moldváig), az elképesztően látványos vizuális elemek, a csodálatos ruhák és természetesen a mindezt körülölelő folytonos és dinamikával átitatott mozgásformák egységbe kovácsolják a produkciót. Olyan egységes, egész és kerek az, amit láthatunk, hogy a néző minden bizonnyal hozzám hasonlóan elégedetten állhat fel a székéből a különleges „finálé” után. Elégedetten és gazdagabban, mint ahogyan a kezdés előtt leült a nézőtérre.
A lélekemelő produkció nagy erénye mindezek mellett a játékosság. A téma komolysága, lélekemelő (és olykor lélekelemző…) volta ellenére végigkíséri az előadást a humor, a játék, legyen szó fiú-lány évődésről, férfivirtusról, hétköznapi életképekről, mulatságról vagy éppen szakrális események megelevenítéséről. Nem feledkezhetünk meg az előadás zenéjéről sem, ami úgy fogja össze azt, mint a Boldogasszony köténye a magyarságot. András Orsolya és Mihó Attila nem első alkalommal bizonyították zenei szerkesztői és előadói kvalitásaikat, ezúttal is mesteri munkát végeztek.
Az előadás után hosszan csengett a fülemben a zárójelenetekben újra és újra felhangzó felszólítás (sóhaj, óhaj, vágy, kívánság…): Szabad boldognak lenni, szabad egymást szeretni! Mai világunkban ennél szebb üzenetet aligha közvetíthet egy produkció.