Annyi furcsa élmény ér manapság, hogy nem tudok eligazodni. Itt van a Covid. Mindenek előtt. És mindenek fölött. Aztán az oltás. A melegek és a transzneműek mozgalma. A gazdasági problémák. Az energiaválság. A túlfogyasztás által okozott bajok, amelyeket nem is nagyon akarunk tudomásul venni. Szóval: nem egyszerű nekünk ebben a kortárs világban élnünk s itt lennünk. Azt sem tudjuk, hogy kell-e félnünk vagy bár aggódnunk a jövő miatt… Valamelyik nap leültem beszélgetni egy régi ismerősömmel, akit idestova nem láttam vagy tíz éve. Ő sem engem. A fizikai valónk átköltözött volt a virtuális árnyékvilágba, s ez alkalommal annyira örvendeztünk egymásnak, hogy gyorsan beültünk egy vendéglői terasz csendesebb sarkába. Bepótolandó a mulasztásokat, hirtelen kezdtük megosztani egymással a viselt dolgainkat. Először szóba jöttek a gyermekek. Nála három. Nálam kettő. Tehát ő jobban teljesített ilyen téren. Szakmai sikeresség szempontjából is, mert egy országos hírű intézményt nevezett meg, ahol állományban van, de azon kívül – elmondta – azt tehet, amit akar. Tanít, ír, publikál, civil tevékenységekben vesz részt. Még vállalkozik is. Úgy láttam mindjárt, hogy jobban megy neki. De én sem hagytam ám magam! Szóltam a sikeres gyermekeimről. Mondtam, hogy életrevalóbbak, mint én, de azért nekem is vannak munkáim a tarsolyban. Eltelt, elmúlt az életem java, de van még mondani- és tennivalóm bőven. Hogy hamarosan előrukkolok olyan ötletekkel, amelyek évek óta foglalkoztatnak, s akkor… Mert én nem vagyok konjunktúralovag, mondtam szerényen, s hogy képtelen vagyok úgy illeszkedni, úgy beállni a sorba, hogy az adófizetők némi politikusi ráhatással megelőlegezzék számomra a lovas szobrot, és behelyezzenek az analóg és a digitális világban zajló érettségik tételsorába. Valahogy nem megy, mindig vannak valakik, mások tolonganak… Érdemtelenek, nyilván, mondta az ismerős. Eléggé undorító. De ez van. Majd az utókor… – jegyeztük meg majdnem egyszerre, s valánk is mintha egyazon hullámhosszon. Kihozták az üdítőket pléhdobozban. Fóliázott szívószálat is mellékelt hozzá az egyik pincérkisasszony. Hiszen ketten ügyködtek körülöttünk a déli pangásban. Undorodva toltam félre a „slagot”, és kértem egy üvegpoharat a dobozolt léhez. Társam azt mondta, hogy ő amerikaiasan szereti, és máris felpattintotta a zárólapocskát… Én mindig arra gondolok, hogy nem nyalogatom az alumíniumot, mert ki tudja, milyen folyamatokon s hány kézen ment át az a fránya doboz, míg valahonnét az asztalunkra került. Mondtam is mindjárt, hogy készülnünk kellene a műanyag szívószál utáni időkre valami normális szalmaszállal. – Semmire nem vagyunk felkészülve… Igencsak megszoktuk a kényelmet és a tökéletes kiszolgálást, azt a logisztikát, amely a pénzünkért mindent elkövet, hogy nekünk, a fogyasztóknak, s nekik, a kalmároknak is jó legyen… – A gyermekeink szívni fognak! – mondtam epésen, magunkra utalva… Asztaltársam enyhítve hárított, hogy a felelősséget odébb taszítsa pár évtizeddel… – Vagy az unokáink. Mindenképp! Máris érzékelni, hogy a fiatalok a vidék felé kacsintgatnak, és megnőtt a kiköltözési láz… Elmondta aztán, hogy házat vettek a nagylányuknak a nagyváros közvetlen vonzáskörzetében, ahol élnek, mindjárt az egyik községben, méregdrága volt, de ettől függetlenül élhető a hely… Nálunk húszezer fővel csökkent a lakosság az agglomerációban – újságolta. – Biztos, hogy itt, a mi kis városunk népessége is legalább ötezer fővel apadt mostanában, de nem vidékre mentek, vagy ahogy enyhén becsmérelve szokás mondani, nem „falura” költöztek, hanem erre-arra, mindenféle gazdagabb országokba alantasabb munkákra. Elmeséltem, hogy a minap mintául vettem egy húszlakásos lépcsőházat, amelyben 72 a bejelentett lakók száma, és közülük 17 fiatal vagy aktív életkorú feszt odavan valahol külországokban… – Július 23-án túlléptünk a túlfogyasztás napján, két napja a mások levegőjét szívjuk… – A globális túlfogyasztásé még odébb van, a világé, az Earth Overshoot Day július 29-én lesz… Lehet, hogy nyertünk egy szűk hetet? – Lehetséges, de akkor is… – Nem mehet ez így tovább, össze fog omlani ez a civilizált világ – zártam le a témát, és fizettünk. Arról egy szó sem esett köztünk, hogy mi lesz akkor, ha ismét csak tíz év múltán találkozunk. Okosnál okosabb telefon lesz a kezünkben vagy a bőrünk alatt, esetleg kőbaltát szorongatunk? Lehetséges, hogy mi még megússzuk, talán a gyermekeink is, de találkozván az unokáink már egymás torkának esnek, mint holmi vadak, ha találkoznak az urbánus romhalmazok valamelyik zugában. Annyira természetesnek és magától értetődőnek tartjuk ezt az állapotot, mint azt a tényt, hogy 4,40 egy kiló félbarna kenyér ára. Mintha mindahhoz, ami történni fog, nekünk nem lenne semmi közünk az égvilágon… Van-e? Még ahhoz is csököttek vagyunk, hogy ezt normálisan végiggondoljuk…

Simó Márton