Vízre vitték a színházat

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 3 perc
Vízre vitték a színházat
Fotó: Albert Ildikó

Keleten járva mindig meglep, amikor a kereszténységgel és annak tárgyiasult megjelenéseivel találkozom. Akkor is, ha tudom, hogy voltak, vannak ott keresztények, sőt ennek okát is ismerem. Mert ez érzés kérdése, nem a tudásé. Ezért Hanoiban is furcsán érintett, amikor már első este, a Hoan Kiem-tó közelében egyszer csak a Szent József-székesegyház szépen megvilágított épülete magasodott elénk, és betört az alig beszippantott és megélt színes, virágos, kecses keleti hangulatba. Őt magát is egy, a maga idejében a legnagyobb és legfontosabb buddhista pagoda helyére építették. Kissé emlékeztetett a párizsi Notre Dame-ra, építésekor ez is volt a cél, mert a miniatűr másolattal a legszebbet, leghíresebbet szerették volna meghonosítani a betolakodók, hozzáértésüket és felsőbbrendűségüket hangsúlyozva, és ezzel valamiképp a kéretlen ottlétüket ellensúlyozva. Csak kívülről és esti fényben láttuk a szép és elegáns, 1884–87 között épült neogótikus templomot, amely az egykor itt élő franciák katedrálisa volt, majd a kivonulásuk és néhány évtizedes bezárás után, a kilencvenes évektől a viet katolikusok központjává lett.


Hirdetés


Szintén a híres tó partján áll egy jellegzetesen helyi előadóművészeti formának otthont adó épület, a Városi Vízibábszínház. Ha belegondolunk, hogy ebben az országban a lakosság nagy része vízben állva dolgozik, hisz rizst termeszt, akkor már nem annyira furcsa, hogy ez a játékművészet vagy művészi játék – mert minden bábozás az, legalábbis az én meglátásom szerint – kialakult és fennmaradt, több száz, de talán ezer éve is, mert a helyiek a 11. századra datálják a kialakulását. Elképzelhetőnek tartom, hogy előbb csak önmagukat, majd egymást szórakoztatták a történetekkel, mesékkel – amit bábokkal illusztráltak, tettek érdekesebbé, mert mi mással tehették volna egyéb eszköz hiányában –, no meg énekeltek, alkalomadtám muzsikáltak is melléje. Ebből válhatott független előadássá a művészi képességekkel és ambícióval megáldottak kezében, és költözött be a Vörös-folyó árterületéről, a szabad ég alól a fedett színházépületbe. Amely bizony jó nagy lett mára, karzattal, csillárral és vagy háromszáz férőhellyel (ha jól emlékszem, valahol ezt olvastam). A színpad tulajdonképpen egy nagy medence, háttérként egy pagoda szolgál, kétoldalt pedig három-három zenész, egyben énekes foglal helyet, akik hagyományos hangszereken játszanak, szerves részei az előadásnak. A bábosok a színfal mögött vízben állva mozgatják, legtöbbször nagyon gyorsan, pörgősen a hosszú farúdra szerelt, fából készült, vastagon befestett bábukat. A repertoár állítólag 400 rövid jelenetet foglal magában – falusi életképek, gyerekek játékai, családi jelenetek, állatok és emberek kapcsolata, népmesék megjelenítése és sok más egyéb –, amiből a szűk egyórás előadásra kiválasztanak néhányat. Az előadás szövege két oldalt kivetítve francia és angol nyelven is megjelent.
Úton hazafelé, a már csak szemerkélő esőben, valamennyit megpillantottunk a főváros híres mozaikfalából. A hatalmas, szinte 4 és fél kilométer hosszú, 6950 négyzetméter kerámiával díszített fal a Vörös-folyó melletti gátat burkolja be Nguyen Thu Thuy művészeti újságíró ötletének köszönhetően, és a világ minden tájáról jártak ott művészek, de gyerekek is, hogy egy-egy szakaszát megalkossák. Jelenetek az ország történelméből, tájképek, állatok, növények, fantáziadús vagy egyszerű mértani alakzatú díszítések kísérik az utat és a folyót, beírva Hanoit a Guinness-rekordok könyvébe.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!