Pontosan egy esztendő lejárta után találkozhattak egymással ismét a diákok, hosszú, megpróbáltatásokkal teli időszakot hagytak maguk mögött. Az online tér bezárta a kaput, meggátolta, hogy igazi közösségi élet bontakozzon ki, falakat húzott fel mindenütt, mintha minden gondolat, megjegyzés börtönbe került volna. A komfortzóna átlépése már csak a múlté – legalábbis így lehetett érezni, mivel egyre kevesebb „élettel teli” impulzus érte a diákokat, idejük nagyobb része a számítógép előtt telt el. A szak- és évfolyamtársaikkal való interakció jelentősen csökkent. Márpedig a kevésbé aktív közösségi élet könnyen oda vezet, hogy az ember megfeledkezik arról, hogy önmagához, illetve a külvilághoz kapcsolódjon, ami jelentősen befolyásolja személyiségünk kibontakozását. Felborult a rendszer. A tananyagot, a vizsgákat egy gép hallgatta meg, s izgatott, olykor fáradt szempárok helyett ikonok, mozgó képek tárultak elénk. Mondanom sem kell, hogy a nagy visszatérés harmóniát teremtett. Egyensúlyba került ismét a tanulás és a szórakozás együttes viszonya. Olyat tapasztalhattak meg a diákok, amit még azelőtt soha; értékelni egymás jelenlétét és élénken figyelni arra, ami körülvesz. Az egyetemistaélet a tudás elsajátításáról szól, de nem csak. Megtanulják a hallgatók továbbadni azt, ami bennük rejlik nemcsak az órákon, hanem egymás között is – legyen akár ez egy mosoly a liftben, egy jó szó vagy egy ölelés, amelyek nélkülözhetetlen mozgatórugói a kitartásnak, motiváltságnak. Szükségünk van egymásra ahhoz, hogy merjünk nagyobbak lenni. A vírus visszafogott bizonyos formában, de most annál nagyobb erővel és odaadással festhetünk valami elragadót a diákélet színes palettáiból.

Portik-Lukács Linda Dóra