borús égbolt
szórványos felhőzet
Vírusok nélkül?
Vajon milyen lenne az élet kórokozók nélkül? Biztos, hogy sokkal egyszerűbb. Csakhogy akkor másfajta bajok jelentkeznének. Ez a korona is most kimaradhatott volna! Olvasom, hogy a vírusok tulajdonképpen nem is teljes értékű élőlények, amolyan szubmikroszkopikus valamik, és minden életformával, növénnyel, állattal, gombával, egysejtűvel, baktériummal bajuk van.
A vírus neve a latinból származik, tulajdonképpen a méreg szóból alakult. Talán, ha létezett volna Kazinczy korában virológia, akkor kiötöltek volna eleink valami alkalmas szót a magyar nyelv számára is. El lehet gondolkodni rajta. Talán a karantén pillanataiban előugorhat még az illő magyar neve. De függetlenül ettől, akkor is öl, pusztít. Talán jobb lenne nevet sem adni neki, csak tudni, hogy valami alig-kiterjedésű izé.
Ötezernél több vírusfajt írt le a tudomány, de számukat többmilliósra valószínűsítik, a leggyakoribb organizmusok a Földön. Együtt alakultak ki a sejtes élettel. Feltételezhető, hogy olyan információkat hordoznak magukban, amely parazita életmódra predesztinálja őket az ökoszisztémákban, és képesek tönkretenni a gazdasejteket, sőt a gazdaszervezeteket egyaránt. Hogyha a „rendes” evolúciónak az a dolga, hogy egyre komplexebb életformákat hozzon létre, úgy a vírus örökkévaló módon a végtelen rombolásra szakosodik. Nincs menekvés, a tökéletesedés mellett örökös a tökéletes visszahúzó erő. Van. Akár az életadó tömegvonzás.
Egyebet sem tettünk biológiai és történeti létünk során, mint tanultuk az ellenállást. Dolgozott ellenük az evolúció. És dolgozott értünk, amikor már tehette a tudomány is, illetve a teljes emberi társadalom, bár voltak olyan pillanatai, amikor alulmaradni látszott, miként most látszik a vírus-fronton. Az egyes egyedek és populációk szintjén mindenképp, ám az idő megoldotta a megoldhatatlant. Mivel a nagyvilág nyitott és zajlik az állandó újjászületés benne, minden esélyünk megvan a túlélésre. Ha zárt lombik lenne a világ, akkor a napjaink meg lennének számlálva. Úgyhogy reménykedjünk. Magunkban, s ha a kötél szakad – mármint a mi életünk fonala –, akkor a holnapban.
Azt mondják, hogy van egy vírus, a tulipán mozaikvírus. Ami hasznos. Ettől lettek csíkosak a tulipánok. Talán a figyelmetlenség okozta, talán a rossz tárolási feltételek, de amikor megjelentek a szirmokon az alapszíntől eltérő, más színű vagy más árnyalatú csíkok, azokat a virágokat drágábban lehetett eladni. És ez a mintázat nem szabványos, nem fajtajellegtől függ, hanem minden egyes virágnál egyedi. Innen a mozaikszerűség. Kaleidoszkóp? Ezt a jelenséget a 17. században figyelték meg, és a „nagy tulipánőrület” idején egy szezon alatt – ami jó esetben sem volt hosszabb két hétnél –, mondjuk 1631-ben, a „tulipánőrület” előtt egy hollandus virágkereskedő a Közép-Ázsiából származó tulipán forgalmazásával annyi pénzt kereshetett, amiből meg lehetett vásárolni egy nagyobb házat Amszterdam városában. A luxustulipán kertészei nem tudhatták, hogy az ismeretlen pénzszerző-támadót – a vírust – tulajdonképpen a levéltetvek hordják szét. Ez is egy 20. századi kutatás eredménye. Az már napjaink biotechnológiájának egyik hozadéka a vírusok viszonylatában, hogy rájöttek arra, némely vírus képes álcázni önmagát, s miután megtámadott egy sejtet, azt a sejtet, amelyben él, nem támadja meg. Ha a tudósok kordában tudnák tartani ezt az álcázó technikát, vagy arra használni a vírusokat, hogy ugyanezt az álcázó szolgáltatást elvégezzék, akkor sikeresebben lehetne küzdeni az ellen, hogy az immunrendszer kivesse magából például a beültetett szerveket vagy az átültetett szöveteket.
Anélkül azonban, hogy olyan tudományterületekre mennénk, amelyekhez kevésbé értünk, maradjunk csak a magunk háza táján. Sokkal hasznosabb. Mert manapság rengeteg marhaságot leírnak a sajtóban. Az internetes felületeken áramló információk szinte végtelenek, és az óvatos megfogalmazásoktól a túlzásig, az elbagatellizálásig minden baromság felbukkan a hasznos üzenetek mellett. Talán az óvatosság az egyik legnagyobb hozadéka ez idáig a járványnak. És az a képességünk, hogy megtanulunk másképp és lassan élni. Ilyenkor jobban figyelünk önmagunkra és legszűkebb környezetünkre is, amelynek mindenképp meglesz a globális hatása. A vírusok mellett. Azokkal. Természetesen. De azok ellenében is.
Simó Márton
.jpg)