Az elmúlt néhány nap igencsak besűrűsödött, de úgy hiszem, nemcsak nekem, hanem az emberek nagy részének. Furcsa volt készülődni a húsvéti ünnepekre, bár igaz, hogy a tavalyi év megedzett mindenkit. Egészen a húsvétvasárnapi reggeli elfogyasztásáig nem is éreztem, hogy egyáltalán ünnepelni kellene. Aztán körbenéztem az asztalnál, és rájöttem, hogy igenis van alap az örömre. Ott volt a család minden egyes tagja épen, egészségesen, mosolygósan. Terülj-terülj asztalka körül üldögélhettünk, és még az időjárás is nekünk kedvezett. Most már több mint egy éve annak, hogy a feje tetejére állt a világ. Ebben az időszakban igyekeztünk túlélni nemcsak fizikailag, de mentálisan is. Eleinte kénytelenek voltunk improvizálni, de most már rutinból jön az egész. Gyakran csak legyintünk a fertőzöttek számának drasztikus emelkedésére, mosolygunk egy újabb intézkedés bevezetésén, s csak arra gondolunk: mikor lesz ennek vége. Az ünnepek most kapóra jöttek. Lehetőséget kaptunk ismét a lassításra és a pihenésre. Azt mondták, a világ a járványhelyzet miatt lelassult és kevésbé pörög, de szerintem napról napra nagyobb a zaj. És egyre nagyobb az esélye a megsüketülésnek. Nem tudni, hogy mi lesz a jövőben, sem azt, hogy milyen következményekkel kell majd szembenéznünk. Így minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy kieresszük a gőzt és lenyugodjunk, mert észrevesszük vagy sem: folyamatos fe-szültségben élünk. Ez pedig fárasztó. A vírus valahogyan fertőzés nélkül is képes tönkretenni dolgokat. Életet, jókedvet, reményt. A borúlátás mostanság könnyen megy. Nem volt tökéletes az ünnep sem, hiszen a legjobb dolgok hiányoztak belőle. Mégis melegséggel töltött el a családdal együtt, csendben lenni, falatozni, beszélgetni, ünnepelni. Akármilyen hideg is volt odakint, a piros tojásokat megfestettük, nagymama diós kalácsait és kenyerét megsütöttük a kemencében, és tudtunk együtt örülni. Remélem, ez a lelkület sokáig ki fog tartani még, hiszen nagy szükség van rá. Kell a túléléshez és az élethez, legyen akármilyen kilátástalan a jövő. Sok hit kell ahhoz, hogy az ember ilyen reménytelen időkben is olyannak lássa az életet, amilyen valójában. Van egy mondás, miszerint nem szabad kihagyni valamit, ami gyönyörű, csak mert egyben nehéz is. Azt hiszem, most éppen itt tartunk.

Fülöp Orsolya