Szerencsés egybeesés: idén nagyhéten ünnepelhettük a magyar vers napját, olyan időszakban, amikor az ember talán kissé fogékonyabb a szépre, a jóra, a lelket gyönyörködtetőre. Már reggeliben verssel találkozhattam: a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársai az intézményüknek és a szerkesztőségünknek is otthont adó hajdani MÁV-palota kerítésére tűzték ki éppen utcavers-kínálatukat, amikor beléptem a kapun. Így éhomra rögtön egy kis versolvasásra invitáltak. Napközben is többen megálltak böngészni a színes papírlapokat. A magyar költészet napjára – József Attila születésnapjára – a bemelegítőt a magunk rendjén mi már pénteken megtettük: pár megyénkben élő költő Arany János ihlette verséből közöltünk bő összeállítást a lap Műhely című kulturális mellékletében, mintegy megadva a hangot az e heti verses rendezvényekhez. Beszámolónkból kiderült, hogy a Csíki Játékszín művészei is folytatták azt, amit öt éve elkezdtek: verssel örvendeztették meg a járókelőket. S azt is megtudhatjuk, hogy verssel találkozhattak tegnap azok is, akiknek ügyes-bajos dolgaik voltak a városházán, illetve verseket olvastak fel a Venczel József Szakközépiskola diákjai is. Ez utóbbi meglepett, ugyanis az a sztereotípia alakult ki a városban és környékén erről az iskoláról, hogy oda a képességfelmérő vizsgákon leggyengébben teljesítő diákok kerülnek. S e közszájon forgó hiedelmet cáfolták már az iskola diákjai, akik éppen szerkesztőségünk munkatársai előtt olvastak fel Szabó Magda műveiből a február végi IX. nemzetközi felolvasó maratonon. Ebből is látszik, hogy nem szabad beskatulyázni gyermekeket, intézményeket, az intézményben dolgozó tanárokat, az olvasás nemcsak az elitnek tartott iskolákba járók kiváltsága. Ismételten bebizonyosodott, hogy a jó tanár képes felkelteni diákjai érdeklődését tantárgya iránt – legyen szó akár magyar irodalomról, s azon belül költészetről, akár más tudományterületről. Az írott szó, így a könyvek, s a könyvek által terjesztett irodalom, költészet halálát jósolják már évek óta. A könyv haláláról bizonyára immár könyvtárnyi könyvet írtak. S aztán ezen van aki búsong, s van aki az új technikára, az információközlés új és egyre szélesebb körben terjedő eszközeire, felületeire esküszik. Véleményem szerint nem szabad abszolutizálni sem a könyv, sem a közösségi média szerepét, hanem mindkettőre mint információhordozó eszközre kell tekinteni. Az emberben mindig megvolt a közlési vágy, ezért tanult meg beszélni, ezért fejlesztett ki különböző írástípusokat a kötélcsomózástól a latin betűs ábécéig: a cél pedig a gondolatok minél szélesebb körben való közvetítése volt. A vers kezdetben énekben terjedt, később könyvben olvashattuk, színpadról – de rádióban, tévében – hallhattuk. Ma, mikor megnyitottam közösségi oldalamat, láttam, hogy az értelmes posztok, érdekességek és sületlenségek halmazában versek is kerülnek a képernyőmre. Elvégre a magyar költészet napja van – nyugtáztam elégedetten, megerősödve abban a meggyőződésemben, hogy ha a könyv valóban meghal, az írott szó – s annak a legjava: a vers – megmarad. Csak a közeg változik, amely révén célba ér. Sarány István