A történelem vége és az utolsó ember Francis Fukuyama amerikai szoci­­ológus, politológus és filozófus könyve. Az első kiadás 1992-ben látott napvilágot, az írás előzményét a szerző 1989-ben publikálta tanulmányként. Az új kiadás 2022-ben jelent meg. A kritikusok a posztmodern világ politikaelméletének egyik alapműveként emlegetik. Kamarás István szociológus a következőképpen jellemezte a művet: „Ez az amerikai politikaelemző a maga hegeliánus történelem- és plantóni-neoarisztoteliánus idealista emberfelfogásával alkotta meg a századvég nagy hatású ideológiai bestsellerét, amely kételyektől sem mentes optimizmussal köszönti a most kiteljesedő liberális demokrata világrendet. Teszi mindezt problémaérzékenyen, alapos historikusi, közgazdasági, politikatörténeti szaktudással, figyelmét a külpolitikára összpontosítva, a mű időszerűsége – filozófiai implikációi és szaktudományos erényei révén – helyet érdemel a tanárképzésben, ismerete a pedagógusok számára hasznos a filozófia és a történelem oktatása, általában pedig az embertudományi ismeretanyag kiszélesítése szempontjából.”

No, de mit is tartogat a könyv nekünk, laikus olvasóknak? Számos kérdésfelvetést boncolgat az egységes történelmet illetően, például: Létezik-e az emberiségnek egy nagy közös történelme? Miként írható le a történelem? Emellett bemutatja, hogyan alakultak a politikai áramlatok a világ különböző részein. A könyvről első ránézésre valamiféle, a Bibliából ismert Jelenések könyve ugrik be, ahol apokaliptikus események mentén leírják, hogyan ér véget a földi lét. Szerencsére itt szó sincs erről, viszont politikai értelemben bebizonyosodik, hogy maga a szerző a demokratikus liberalizmus elkötelezettje, és ebben látja úgymond a történelem végét – azaz, nagyon leegyszerűsítve, minden államigazgatás ebben a formában érheti el legvégső kiteljesedett célját.
A szerző sorra veszi a történelemben előforduló valamennyi ideológiai struktúrát és sémát, és azok előnyeit és hátulütőit egyaránt tárgyalja. Két éles pólust tárgyal: a nyugati demokrata liberalizmust, amely leginkább az USA és Nyugat-Európa, valamint Ázsia modernebb országainak – Japán és Dél-Korea – privilégiuma, de mint kiderül, ez sem annyira egyértelmű. Számos tényezőnek kellett egyszerre megvalósulnia, hogy ezen államformák létrejöjjenek. Beszél ugyanakkor a totalitárius, kommunista és szocialista rendszerekről is, valamint arról, hogy miután ezek a rendszerek megbuktak, az adott országok hogyan próbáltak felzárkózni a Nyugathoz. Érdekes, hogy az államigazgatási struktúrák mélyebb összefüggésben állnak a szabadpiaccal és az államvezetési formával, azzal, hogy a kormány mennyire szól bele a termelés folyamataiba. Ezen a ponton szó esik a filozófiailag vett történelem előtti emberről és a történelem utolsó emberéről, utóbbit a cím is sugallja.
Bizonyára jó kis olvasmány nemcsak pedagógusok, de a politika iránt élénken érdeklődők vagy éppen abban részt vevők számára is.