Várni is mire

Sarány István
Becsült olvasási idő: 3 perc

Nagyálmos Ildikót op­timista embernek ismerem, olyannak, aki a félig telt pohárnak nem az üres felén búsong, hanem annak örvend, hogy a pohár tartalmának még fele megvan. Legújabb verseskötete* azonban már címében megkérdőjelezi ezt az optimizmust, inkább rezignáltságot sugall: Várni is mire. A kötet címadó verse is ezt a hangulatot erősíti: „várni ugyan ha volna is mire / már nincs idő lekésett vonat / az állomáson ahol megrekedtem / számolom az üres vagonokat / fekete füst hull vissza az égből / a horizontot elnyelte a köd / párás ablakokon emberfejek / sebzett patájú sánta ördögök / mindannyian valamire várnak / az idő mint zablátlan ló rohan / hiába ülnek indulásra készen / senki nem veszi őket komolyan.”
Erre a rezignáltságra tapint rá a költőtárs Muszka Sándor is a kötet fülszövegében: „Mire várjunk még – teszi fel a kérdést Nagyálmos Ildikó legújabb verseskötetében. Hosszú hallgatás után készített leltárt a költő múltról, jelenről. Teszi mindezt magától értetődő természetességgel, úgy kéri számon Istent és Sorsot, mint aki már tudja és elfogadja a választ.”


Hirdetés


A szerzőről szóló vagy vele készült anyagokat olvasgattam, hogy támpontot keressek a kettősség értelmezésére, s hamarosan rá is bukkantam egy Magyari Tekla által jegyzett portré-vázlatban, amelyben Nagyálmos Ildikó így jellemzi önmagát: „Alapvetően optimista vagyok, de ebben a nagy boldogságkeresésben mindig szerettem szenvedni. Ez nem igazi szenvedés, hanem amolyan érzelmi játék, ami alkotásra ösztönöz.”
Ja, így már más. Minden érthető! Nem ajánlom borús napon olvasásra, olyankor, amikor az éggel együtt a lélek is beborul, mert emlékeket, sebeket téphet fel, kudarcokat és fájdalmakat, ugyanis mindenkinek vannak csalódásai, beteljesületlen vágyai, emésztő és önemésztő érzelmei. De miként a ködön is átdereng a nap, úgy a Nagyálmos Ildikó líráján is átsüt a derű, mi megmarad című versében írja: „a keresésben mindig ott a kétely / ha megvan végül ugyan mi marad / boldogságomban folyton sírok / mióta téged megláttalak / te magadé vagy s én is magamé / sóhajon kívül nincs bennünk közös / oly távol állunk egymástól / mint egymásnak ütköző / két égő üstökös”. A kötet záróverse (kábulat) pedig feloldja a borút: „amikor a déli fényben / átmentél a széles utcán / két nap sütött le ránk az égből / megmutatta minkét arcát / nem mertem szemedbe nézni, vakított a nap s a fényed / úgy ragyogtál, mint a gyémánt / ha a kövek közé téved / hogy később miről is beszéltünk / nem emlékszem csak a kékre / ami szemedből kicsordult / s ráfolyt felettünk az égre.”
A verseket általában külön olvassa és értelmezi az ember, Nagyálmos Ildikó új kötete azonban az érzelmek teljes skáláján végigrepíti az olvasót a zárkózott búskomorságtól az odaadó derűig. 
Igazat kell adnom a fülszövegírónak: „Különleges kötetet tart kezében az olvasó. Mondanivalója, formaisága magával ragadó, ezért csak remélni lehet, hogy a következő könyvével nem vár ily sokat a szerző.”
A kötet Hargita Megye Tanácsának megbízásából a Hargita Népe Lapkiadó gondozásában látott napvilágot, Karda Zenkő illusztrációival, az Alutus nyomda igényes kivitelezésében.

* Nagyálmos Ildikó: Várni is mire. Karda Zenkő rajzaival, Csíkszereda, 2024, Hargita Népe Lapkiadó 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!