Hirdetés

Van-e szükség pátoszra?

Kiss Előd-Gergely
Becsült olvasási idő: 3 perc

Legszívesebben azt válaszolnám a címben feltett kérdésre, hogy fogalmam nincs, nem vagyok szónok. Ezzel könnyen megúsznám a dolgot, pláne, hogy tulajdonképpen semmi okom a pátoszról írni. Egy kicsit úgy vagyok vele, mint Fülig Jimmy (Rejtő Jenő hatalmas pofonjai miatt közrettegett regényhőse), aki elment Hongkongba, mert ott úgysem volt épp semmi dolga, az ilyesmit pedig mindig elintézi.
Nem nehéz kitalálni, hogy a március 15-i nemzeti ünnepről jutott eszembe egyáltalán a szó: pátosz. Nincs ugyanis ünnepség ünnepi beszéd, szónoklat nélkül. Azután persze szónoka válogatja, hogy mondandóját milyen érzelmi töltettel itatja át, használja-e eszközként a pátoszt.


Hirdetés


Ne menjünk tovább addig, amíg nem tisztázzuk, hogyan értjük a fogalmat. Erre a célra ott van bármelyik értelmező szótár, a világhálón is elérhető néhány. Idecitálom az egyiket. Hogy azt mondja: „A pátosz szavakban, magatartásban, főként beszédben, szónoklatban, művészi alkotásban, fokozott érzelmi hév, szenvedély (és lendület), szárnyaló, emelkedett ünnepélyesség.” De azt is említi, hogy létezik affektált, csinált, hamis pátosz is. Választékos szóhasználatban jelentheti rosszallóan, hogy álpátosz, fellengzősség, dagályos. 
Feltehetjük úgy is a kérdést, hogy indokolt-e nemzeti ünnepen a pátosz, ha igen, akkor milyen mértékben? 
A pátosz ugyanis kétélű fegyver. Ha őszinte, szívből jövő és szenvedélyes a szónoklat, akkor hatékony tud lenni, felkorbácsolja hallgatósága érzéseit és hitelessé teszi a szónok mondandóját. Ellenben, ha a pátosz erőltetett, színpadias, rejtett szándékot takar, ami kampányidőszakban bármelyik politikussal megeshet (akár szándéka ellenére), akkor megtörténhet, hogy a kívánt hatás ellenkezőjét váltja ki. Lelkesedés helyett kételkedést, elismerő fejbólintás helyett feszengő kellemetlen érzést kelthet a hallgatóságban. 
Nem irigylem tehát az ünnepi szónokokat. Nincs egyszerű dolguk. A legjobb szándékuk ellenére is félremehet az üzenet. Egyrészt meg kell birkózzanak azzal a kihívással, hogy a 21. századi tömegkommunikáción szocializálódott társadalomban az emberek ingerküszöbe igen magas, emiatt rendkívül erősnek kell lennie az üzenetnek, amely ezt a küszöböt képes átugrani. Másrészt a túl harsány, vagy túlságosan is leegyszerűsített üzenetekkel azt kockáztatják, hogy a közösség lánglelkű szónoklatokra amúgy is kevésbé fogékony, kételkedésre sokkal inkább hajlamos része kizárólag a hátsó szándékot fogja keresni az elhangzott szónoklatban. Majdnem olyan, mint a huszonkettes csapdája. 
Aligha van tehát erre a kérdésre egyértelmű, minden igényt kielégítő, megnyugtató válasz. Más kérdés, hogy milyen a személyes ízlésünk. Az enyémbe például csak rendkívüli esetben fér bele a pátosz, célravezetőbbnek tartom a sallangmentes, egyszerű, de tartalmas beszédeket. Feltéve, hogy muszáj valakinek szónokolni. Márpedig megemlékezéseken, ünnepeken muszáj, legalábbis így szocializálódtunk. A pátosznak csak akkor látom értelmét, ha maga a közölni kívánt gondolat is szenvedélyes. Különben oda a szónok hitelessége. De ezt nem állíthatom teljesen biztosan, nem vagyok szónok. 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!