Választás után

Lejárt a kampány, lejárt a helyhatósági választás. Felszusszanhat az újságíró is egy kicsit, körbetekinthet maga körül és jóérzéssel nyugtázhatja – amit eddig is jól tudott –, hogy van élet a politikán, választásokon túl is. Hátradőlhet az egyszerű polgár is, megtette vagy nem a kötelességét, azaz élt vagy nem élt a demokrácia nyújtotta jogával, de immár a kocka el van vetve, várhatjuk az ígéretek beváltását. Hogy mit csinálnak a választottjaink, felszusszannak, hátradőlnek vagy fejest ugranak a munkába? Ezt még nem tudhatjuk, de szerintem cseppet sem árt, ha pihennek egy kicsit, helyreteszik magukban és maguk körül a dolgaikat, mert ugyebár a pszichológia azt mondja, hogy ha rendben vagy önmagaddal, kapcsolataiddal, akkor tudsz igazán jól teljesíteni egyéb feladataidban is. Ellenkező esetben a felgyülemlett feszültségek, a frusztrációk, az indulatok, a bizonyítási és megfelelési kényszer vezet. És ettől mentsen meg az ég, minket, választókat.

Visszatekintve a kampányra, az első dolog, ami eszembe jut, hogy mekkora választási játszótérré vált itt mifelénk is a közösségi média. Tisztségre pályázó honfitársaink többsége elhitte magáról (vagy elhitették velük), hogy minél több videót, élő bejelentkezést, bejegyzést oszt meg, annál nagyobb lesz a sikere. Avattak, szekereztek, sétáltak a parkban, vagy ültek az irodájukban, otthon, a nappali sarkában, vagy kimentek a zöldbe, a város és falu központjába, és csak mondták, mondták a magukét. Mennyi világmegváltó ötlet! És mennyit dicsérték egymást! Szeptemberben kiderült, hogy mindenki közülük a legjobb ember, tehetséges, felelősségteljes, istenfélő és kész az áldozatos munkára. De komolyan, erre tényleg szükség volt? Nekem, választópolgárnak (és nőnek, aki alig néhány évtizede pecsételhet), bőven elég, ha valaki hiteles a szakmájában és tisztségében, elkötelezett, van feladattudata – nem, nem kérek küldetéstudatot! –, nem a hatalom, inkább a feladat, a szolgálat a fontos számára, nem szégyell kételkedni magában, bevallani, ha valamihez nem ért, viszont képes csapatban dolgozni és olyan emberekkel körbevenni magát, akikkel együtt megvalósíthatja a reális célokat. Ja, és nem néz hülyének engem, a választót.

A másik, ami zavaró volt számomra, az az, hogy bár majd mindegyik jelölt magára vette a zöld témákat, annyi kampánylappal, szórólappal, szép borítékba bújtatott üzenetekkel talán még sosem töltötték meg a postaládámat, mint ezúttal. Ráadásul nem is olyan könnyen elégethető, de annál szebb, fényesebb és színesebb a papír, és rengeteg. Környezettudatosság, felelős hulladékkezelés és ez a töméntelen mennyiségű fölösleges (valljuk be, legjobb esetben rápillantunk, s mehet a kukába) papír valahogy nem egyeztethető össze. Várom, hogy mikor lesz olyan bátor egy párt, egy jelölt, hogy fekete-fehér, újságpapír minőségben kis lapokra gyűjti össze mondandóját és azzal kampányol, mert ugyebár a Facebook világán túl élőket is el kell érni valahogy.

Elgondolkodtató az is, hogy mennyire távol maradtak a fiatalok a választástól. Érdemes lenne ennek okait alaposan megvizsgálni, mert ha ez a tendencia marad, lassan nem lesz ki megülje a demokrácia ünnepét, azaz kifogyunk a választókból… 

Na, mindegy is. Indul a menet. E hónap folyamán annyi ígéretet hallottunk, hogy azok megvalósítására – józan választóként nagyon jól tudjuk – egy évtized sem lenne elegendő. Volt minden (is) a kampány során, pénz, paripa, fegyver. Valakik mindenütt megnyerték a csatát. Mi, akik az elmúlt hónapban ezt végigéltük, remélni szeretnénk, hogy nem fogyott el a pénz a harcban, a „lóerőt” a sokat hangoztatott fejlesztések szolgálatába állítják, a csatabárdot pedig elássák, jó mélyre. A hatalomért (szolgálatért?) vívott csörte pedig véget ér.

Apropó, hatalom. Mint jól tudjuk, eléggé mérgező tud lenni, és gőze könnyen fejbe száll. De hát állítólag minde-

nütt a legjobb emberek győztek. Mi mást tehetnénk, mint bízni abban, hogy az összes többi gond mellett ezt is jól kezelik majd az elkövetkezőkben. Sok sikert hát nekik, és nekünk is, választóknak!