Vakon

burus_janos_botond_ml_8043-300x280Msida a városka védőszentjét ünnepli: magas fogadalmi gyertyák, virágkoszorúk díszítik a brokátba vont templomot, az utcákon fényfüzérek, zászlók, színes girlandok, olajban sült fügés édességet árusító bódék, konfettidarabok és rengeteg ember. Éjfélkor tűzijáték festi meg az eget, lehetetlen színekben verődik vissza a tengerről és a jachtok üvegszál-testéről, majd – harangszó közepette – egy tucat férfi vállán kivonul a templomból Szent József életnagyságúnál nagyobb szobra, karján a kisdeddel, hogy megkezdje szokásos körmenetét az éljenzőkkel teli utcákon. Az egyik járdaszegélyen, de fél kilométer hosszan, egy nagy csoport ember ajakbiggyesztve nézi a felhajtást, ami a város lakosainak következő évi nyugalmát és jólétét hivatott biztosítani. Pár hónapja vagy éve ők is itt élnek, általában hatan-nyolcan osztoznak egy olcsó szobán, egyesek elmennek segíteni a szemeteseknek, de a legtöbbnek csak a hajlék és az Immigration Office közötti napi zarándoklatra van kedve vagy ereje. Szent József elhalad előttük is, de négy méter magasból nem látja őket.
Pozzalo kikötőjébe percekkel ezelőtt futott be egy hófehér, negyvenezer lóerő hajtotta, száz méter hosszú és ugyanannyi millió eurót érő katamarán, nyolcszáz amerikai, észak-európai, japán turistával a fedélzetén. A kiszálláshoz használt rámpa tetejéről pont belátni a tábor futballpályányi udvarára: tele guggoló, egymásnak támaszkodó vagy lefektetett emberekkel, akiket két órával ezelőtt mentettek ki valamelyik darabjaira hulló lélekvesztőről, köztük elszórtan fehér ruhás, maszkos egészségügyisek. A rámpa meredek, a turisták gyorsan a lábuk elé néznek, vagy a parkolót pásztázzák az autóbuszukat keresve.
Egy török városka tengerpartján – a nevét nem jegyeztem meg – fürdődresszre vetkőzött sütkérezők hevernek. Reggel kilenc van, még nyugalom, jut mindenkinek nyugágy, süt, de még nem éget a Nap, egyelőre nem kell fagyiért menni a gyermeknek vagy pisilni vinni, sem benedvesített törülközőt tekerni az asszonyra. A dűne mögül tízfős csoport bukkan elő, valami málhát cipelnek a vállukon a vízig, leteszik, körülállják, tétován matatják. Végre gumicsónak lesz belőle, beszállnak, és két nevetséges méretű evezővel elkezdik lögybölni a tengert. A gyermek felhagy a homok kitartó túrásával, megkérdezi, hogy a bácsik miért nyakig felöltözve mennek fürdeni?
– Gyere, vegyünk egy fagyit. Pisilni nem kell? – és a strandolók sorra hátat fordítanak az expedíciónak.
Calais kikötőjétől nyolcvan kilométerre nyúlik ki a kamionsor, talán soha nem volt ilyen lassú az ellenőrzés, pedig az áthaladóknak fel van ajánlva: ha akarnak, bátran haladjanak tovább saját felelősségükre. Itt mindig is lehetett ilyesmire számítani, de eddig az volt a módi, hogy a benzinkutak tetejéről leereszkedve másztak be a raktérbe, aztán – rendszerint – lebuktak a szkennernél vagy a ponyva alá szúrt szén-dioxid-mérőnél. Most már nem rejtőzködnek: fényes nappal közelítik meg a veszteglő teherautókat, egyszerre tízen-tizenöten. Ilyenkor a kamionosok előre néznek, nem a tükörbe, és feljebb tekerik a rádiót.
Sopronhoz közel, de a várostól távol, ipari övezetben egy maszek autószerelő-műhelyben hirtelen megáll a munka: a kapuban egy férfi áll, kezében egy üres kétliteres pillepalackkal. Valamelyik munkás kimegy, a kerti csapnál megtölti neki vízzel, szorosan visszacsavarja a kupakot. Az idegen motyog valami köszönetfélét, de már mindenki háttal áll neki, mélyen belehajolva a félig szétszedett Suzuki Swiftbe. Nem látják, ahogy belevész a mezőbe.
A fenti öt történet valódi, van, amit magam láttam, a többit az utóbbi napokban hallottam, szemtanúktól.
Európa hunyorog.

Burus János Botond

: an accessible web community