Ablakom előtt haladnak el naponta óvodásaikkal a csinos kismamák. Ha időben érkeznek, csacsognak, szeretgetik csöppségüket. Megható pillanatok ezek. Felülírják még a híres műalkotásokon látható, Madonnákból áradó szeretetsugárzást is. Az élet azért mégiscsak más. Főleg, amikor ezeknek a szépséges anyáknak sietniük kell valahová. Most miért csipkelődnék. Biztosan fontos dolog érdekében. Ott parkolnak kertem előtt, esetleg kicsit távolabb a másik sarokház járdájára húzva. Aztán az idő szorítása vagy lazasága okán kedves elnézően, nyugodtan indulnak, vagy katonás szigorúan sietnek az autótól vagy az autóig a napszak függvényében. Utóbbi esetben a szeretetsugárzást valami egészen más váltja fel, ráadásul felelőtlenséggel. Az utcakereszteződés ugyanis forgalmas hely, amit az is igazol, hogy az anyukák legtöbbje járművel érkezik. Aki siet, ritkán törődik ezzel, s a mintegy tíz méterre lévő gyalogátjáró helyett általában maga után vonszolva csemetéjét is, átszalad az úttesten. Hogy eddig nem történt ebből tragédia, az csak a Jóistennek köszönhető. Ezek a meggondolatlan édes(?)anyák ugyanis azt sem veszik figyelembe, hogy a példa az egyik legfontosabb nevelőeszköz gyermekük, gyermekeik számára. Az ilyen példa aztán oda vezet, hogy később, a serdülés és a kamaszodás okozta adrenalinigényben az így tanult gyermek maga is fittyet fog hányni a veszélyre, pontosabban szinte keresni fogja azt, hiszen anyukájától is ezt látta. Arra pedig dehogy is gondol, ahogy szülője sem hajdanán, hogy a Jóisten nem mindig tud figyelmes lenni… Ablakom előtt haladnak el naponta kincsükkel az édesanyák. Amikor nem látok felelőtlent közöttük, az egész napomat bearanyozza. Sajnos, a gyermekük életét is veszélyeztetők láttán nem minden napom aranyozott. De hogy valami biztatóval zárjam: eddig még nem láttam apukát, aki nem a zebrán vitte vagy vezette volna át óvodás gyermekét! Valószínű, nem gyávaságból.

Bajna György