Mindaddig félvállról vesszük a járványt, míg meg nem érint minket is. Közvetlenül. Vagy közvetve. Az elmúlt hónapokban több kollégám, barátom és rokonom esett át valamilyen formában a fertőzésen. Volt olyan közülük, aki „igazi” tüneteket produkált, és annak rendje-módja szerint lett beteg, átment rajta a korona, de nagyon. Még szerencse, hogy egyetlen esetben sem voltak fatális következményei. De nem mindenki vészelte át viszonylag ilyen könnyen. Van olyan ismerősöm is, akivel számtalanszor voltam egy társaságban az elmúlt hónapok alatt, és oda került, hogy gyorstesztet végeztek rajta, s – bizony – pozitívnak bizonyult. Nem kaptam el tőle. A felesége, a gyermeke is az lett. De ők is tünetmentesek. Olyan közegben mozgott valamelyikük, hogy ráragadt a vírus. Csak egy-két olyan legyengült és útszéli példány – gondolom én –, amely nem képes „rendesen” földhöz verni, igazán ágynak dönteni senkit, hanem csak figyelmeztet, hogy ejnye-bejnye, jó lesz azért vigyázni! Ennyi azonban már sokak esetében elegendő az ellenanyag-termeléshez, s akkor a fertőzöttek tulajdonképpen rezistensek lesznek. Vajon ilyen könnyen megúszható a dolog? Érkeznek-e újabb mutánsok, amelyek durvábbak az elődeiknél? Bár ne jönne erre egy se, s ha immár itt van, akkor ne uralkodjon senkin, hanem menjen el ügyesen a búsba, oda, alá a kórokozó-süllyesztőbe…  Egyik unokatestvérem majdnem vért izzadott, és jelentős összeget is kiszámolt a pénztárcájából, amikor külföldre kellett mennie. Meg is járta jól, gond nélkül, de hazatérvén két hétre mégis házi elkülönítésbe zárták. Amikor ismét mennie kellett kifelé, megúszta egy gyorsteszttel – ami viszonylag olcsó, és nincs akkora hókuszpókusz körülötte –, s hát nem pozitív lett az eredmény?! Megismételtette, és másodszor is ugyancsak. Ellenanyagot termelt a szervezete, holott észre sem vette amúgy ezt az újfajta izét. Úgy tűnik, hogy én ez idáig megúsztam. De nem biztos. Semmilyen kovidos tesztelést nem végeztek rajtam. Az történt, hogy előjött egy „normális” betegségem, amelynek olyan a jellege, hogy több szakorvosi vizsgálatot kell rajtam végezzenek. Hogy lám milyen. Békeidőben ez úgy szokott történni, hogy kapok egy beutalót a háziorvostól, azzal elmegyek az ismerős belgyógyászhoz, kedélyesen elbeszélgetünk a világ és a magunk dolgairól, majd elküld, hogy járjam körbe a rendelőintézetben, azaz a polin azt a nyolc-kilenc másik orvost, akik kívülről-belülről átnéznek, és az eredményekkel visszairányítanak hozzá. Nyilván, közben megejtek egy laborvizsgálatot, de az semmi. Még jobb esetben beutalnak három napra a kórházba, ahol úri dolgom van, mert mind odajönnek ezek a keresett orvosok, én az ágyamnál fogadom őket, megnéznek, meglapogatnak jobbról-balról, méricskélnek rajtam valamiket, és ráírnak ezt-azt a kórlapomra. Úri jó dolgomban hagyom, hogy a nővérkék vitamindús infúziós vezetékeket kössenek rám, olvasgatok, s miközben ott erősödöm nagy kényelemben a csepegő alatt, meg-megpiszkálom a számítógépemet, mint valami nagyon fontos ember, s néha szóba elegyedem az egyetlen szobatárssal, akivel úgy elvagyunk ott – hasonlóan ő is csak ilyen, mint én, alig-beteg, itt-ott kell csak rajta is valamit igazgatni –, mintha egy panzióban lennénk. Most azonban már eleinte rosszul kezdődött az egész. Fájdalmaim voltak. Nem tudtam menni sem rendesen. Talán azért, mert a járvány miatt hetekig-hónapokig hanyagoltam az előírt vizsgálatokat, nem volt bátorságom a rendelőintézet felé menni. És nem találtam meg az ismerős orvost. Azt mondják, hogy közben áthelyezték, mert új állást nyert el egy másik városban. Ott jöttem-mentem – ahogy tudtam –, s addig somfordáltam, mígnem bejutottam ahhoz az orvosnőhöz, aki a korábbi férfiú, az ismerős belgyógyász helyén dolgozik. Mindjárt tisztáztuk a helyzetet, hogy befekvés nincs, hiszen ebbe a kórházba csak kovidosokat utalnak be, meg sürgősségi eseteket. Én pedig egyik csoporthoz sem tartozom. És kiváltságos sem vagyok. Úgyhogy végig kell mennem a – most – kilenc darab szakorvoson, aztán vissza ide. Nem kívánom ezt a tortúrát senkinek. Próbáltam gyorsítani, kértem vizsgálati időpontokat magánrendelőkben is, hátha. Nem volt cseppet sem megnyugtató, amikor azt tapasztaltam, hogy hiába mondtak nekem 14.50-et, csak 16.10-kor kerültem sorra. A kovid miatt. Mert mások is hozzám hasonlóan gondolkodnak. Aztán a vizsgálatok végére értem, s kiderült, hogy az orvosnő, aki dönt a további sorsomról és a kezelésről, épp kivett egy hét szabadságot. Úgyhogy nekem most kuss egy ideig. Azt javasolták, hogy szedjem a gyógyszereket, és vigyázzak magamra. Főleg a lábamra, mert ott van a gond… S ha véletlenül… Remélem, olyan nem lesz. Péntek délután 13.40-re kaptam időpontot. Majd akkor. Kiderül minden. A kovid miatt van ez a lassított ellátás minden osztályon. Jó lenne immár megszabadulni koronás őkelmétől. De addig is csak óvatosan! Simó Márton