kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Vadászszérum
Alig múltam 9 éves, amikor először vitt magával nyúlvadászatra néhai Pap Lajos tanár, aki távoli rokonom volt, s több nyarat náluk is töltöttem. Minthogy abban az időben nem kötelezték a csoportos vadászatot, Lajos bácsin kívül még ketten voltunk: Kozi nevű erdélyi kopója meg én. Már az első hajtásban két nyúl esett, ezek közül egyiket a vadászat végéig jó erős kötéllel a hátamra kötve nekem kellett hordoznom, de büszke voltam rá. Pár nap múlva újra rákérdeztem, hogy mikor vadászunk újra. Tanárkollégáihoz fordulva azt mondta: „Ez a gyerek be van oltva »vadászszérummal«”. Akkor nem értettem, hogy mit jelent ez a kifejezés, de ma már tudom, hogy a szérum nagyon hatásos volt. Úgyannyira, hogy a mai napig, a nyolcadik X-emen túl is, habár már csak emlékeimben is, de érzem a hatását.
Első fegyveremet a Homoród völgyében meglőtt mogyorótyúk ürügyén kirobbant nézeteltéréskor vették el, melynek „torát” a kisoláfalvi (Kápolnásfalu) Brickó névre hallgató vénlegény lakásán tartottuk meg, az ő receptje szerint elkészített mogyorótyúk húsának elfogyasztása mellett, amelyet az akkori szokás szerint őrölt borssal felerősített monopolpálinkával locsoltunk jó bőven. Így lett a „prímásból” „kontrás”, vagyis a vadászból hajtó, de hű e nemes sporthoz, a vadászathoz mindmáig, bár az előrehaladott korom miatt már csak elméletben.
Hajtóként is megálltam a helyemet, amiért az akkori, néhai kollégáim Burus Árpád és Varró Sándor egy vadászvacsora alkalmával mondták nekem: „Csőre töltött fegyverrel könnyű szembenézni a ránk rontó sebzett vadkannal, meg a bocsait féltő anyamedvével (számuk akkor kevés volt), de az igazi bátorság az, amikor a hajtó egy fabottal a kezében farkasszemet néz a dúvadakkal.” Ez az állapot, a hajtás nekem csak két hónapot tartott, bevonultam katonának, s ott nagyobb fegyverrel láttak el. Szerencsére, leszerelésem után a helyzet ismét jóra fordult. A négy évtized alatt igen sok vadászkalandban volt részem, ezeket a három vadásztémájú könyvemben oly módon próbáltam leírni, hogy az olvasó úgy érezze, mintha ő is jelen lett volna.
A régi emlékek Olosz Lajos versét idézik fel bennem: „Láttam (...) erdőnyíláson fenséges aganccsal / szarvasbikát állni égbe szegett nyakkal…”
Gálfalvi Gábor
