– A napokban került kezembe Írásnyomok című kötete. Milyen szempont szerint válogatta az anyagot? – Kezdjem az elején. A filológiát Kolozsváron végeztem. Balogh Edgárnál, a neves publicistánál írtam államvizsga-dolgozatomat publicisztikából, az Erdélyi Helikonról. Ez meghatározta egész életemet, az irodalomhoz, a magyarsághoz, a transzszilvanizmushoz való viszonyomat. A ’89-es fordulat előtt mint az Igaz Szó korrektora majd kép- és tördelőszerkesztője az erdélyi irodalom legjelesebb alakjaival kerültem kapcsolatba, hisz kézirataikat gondoztam. Ott tanultam meg, hogy csak a minőség, a jól megszerkesztett írás érdemel nyomdafestéket. Különösen Jánosházy Györgytől meg Székely Jánostól tanultam sokat. Amikor elkezdtem publicisztikát és előszót írni, könyveket szerkeszteni, nyilván ezek a szempontok érvényesültek saját írásaimban is. Aztán amikor már összegyűlt annyi anyag, hogy egy könyv lehetett belőle, kiválogattam a legjavát, s így megszületett az Írásnyomok. Akkor azt hittem, több könyvem nem lesz, de én is hagytam magam után írott nyomokat most már, akkor legyen a címe Írásnyomok. – A bevezetőben olvasom: a jó író igényli a jó szerkesztőt. Melyik erdélyi nagy írónak szerkesztette, gondozta a kötetét? – A legbüszkébb a legutolsóra vagyok. 2018-ban jelent meg Báró Kemény Jánosné Augusta Paton Önéletrajzi emlékezések című írása a budapesti Szépmíves Kiadónál. Nemcsak nyelvi lektora voltam a könyvnek, de én ástam elő az évek óta a számítógépemben szunnyadó szöveget, és küldtem el Medgyessy Évának, a Várvédő szerkesztőjének, hogy beszélje meg az ott élő örökösökkel a kiadást. Bár találtam itt két kiadót is, Kovács Attila Zoltán, a Szépmíves vezetője azonnal lecsapott rá, alaposan utánajárt a szövegben felmerülő problémáknak, kiválóan megszerkesztette, s novemberben már meg is jelent a könyv gazdag képanyaggal. De hogy a kérdés első felére is válaszoljak: igen, a nagy, jeles íróknak is szükségük van és igénylik is a jó szerkesztőt. Ha Sütő Andrásra, Panek Zoltánra vagy Székely Jánosra gondolok csak, akiknek sűrűn jelent meg szövege az Igaz Szóban, mind megköszönték a munkámat, és igényelték, megbíztak szigorú szememben. Székely János dedikációként ezt írta Egy rögeszme genezise című könyvébe: „Kuti Mártának köszönettel sok vesződségéért a Protestánsokkal – és különben is. Székely János”. Úgy vélem, ez elég bizonyíték. A megszerkesztetlen könyv csak egy halom betűszemét, amit ki tudja, miért adtak ki. Sajnos manapság sok van belőle. – Apropó szerkesztés, 2008-ig dolgozott a Mentor Kiadónál mint szerkesztő, tipográfus, amikor első ízben jelent meg a Wass Albert-életműsorozat. Mire emlékszik azokból az évekből? – Először csak A farkasvermet meg a Kard és kaszát adtuk ki, amelyek igen sikeresek voltak. Sorozat akkor lett belőle, amikor fiai felajánlották a Mentor Kiadónak az egész életművet. Az üzleti szempontok diktálták, hogy sorozat lett belőle. Így került Wass Albert piedesztálra, s lett az erdélyi irodalom és a Helikon nagy írójává. Holott igen kevés köze volt az Erdélyi Helikonhoz, az utolsók közt került be, lévén még igen fiatal. Ha jól tudom, egyetlen vécsi Helikon-összejövetelen vett részt. A fasizmus erősödésével Kemény János, aki pacifista, humanista ember volt, ezt nehezen viselte, s mivel akadtak írók, akik a korabeli politikai kurzus hívei lettek, nem kívánta a találkozást. Kolozsváron még összegyűltek vagy kétszer. Ehelyett zsidókat mentett, Zsidó Színházat alapított a kirekesztett zsidóságnak. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy kiadtuk például Bözödi György Székely bánja című művét, Balázs Ferenc néhány művét, Molter Károly munkáinak egy részét, a Zord Idő antológiát, Bolyai Farkas drámáit, Berde Mária Vásárhelyről szóló regényét, a Szentségvivőket vagy Osvát Kálmán könyvritkaságszámba menő Erdélyi Lexikonát. – Magyar nyelv és irodalom szakot végzett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, többek közt Farkas Árpádnak, Magyari Lajosnak, Molnos Lajosnak, Rohonyi Zoltánnak volt az évfolyamtársa. Ez volt az ún. „zseni” évfolyam. Milyen volt a hangulat akkor a magyar diákok körében, és egyáltalán Kolozsváron? – Az első év az otthonról való elszakadás miatt nehéz volt. De aztán ráéreztem a diákélet szépségeire, s beleszerettem Kolozsvárba. Az évfolyamunkon, mint a felsorolásból is kiderül, igen kiváló kollégáim voltak. Persze büszkék voltunk rájuk és abajgattuk őket. Ott volt a Gaál Gábor irodalmi kör, ahol felolvasták verseiket. Mindig parázs vita volt. A színjátszó csoport megalakulása negyedéven még jobban összekovácsolta a társaságot, s az alsóbb éveseket is bevonzotta. Aztán, színházba, operába jártunk, s kocsmába persze, ahol nagy dumapartik közben a világot akartuk megváltani. Utolsó éven keményítettek be, amikor Farkas Árpi és Király Laci lakásán megjelent a szeku, házkutatást tartottak. Mi, többiek a körmünket rágva izgultunk értük, meg azért, hogy ki a következő. Megúsztuk. – Hova kapta kinevezését? – A kinevezést Márkodba, egy felső-nyárádmenti faluba kaptam. Én voltam az első egyetemet végzett tanár a falu életében. Rögtön a nyolcadik osztályt sózták a nyakamba. Osztályfőnök lettem. Sosem volt különösebb problémám sem a diákokkal, sem a szülőkkel. Jó osztályfőnökhöz illően végiglátogattam a családokat. Az órákat igyekeztem érdekessé, hangulatossá tenni. A humor fegyverét is bevetettem. Év végén, amikor elballagtak diákjaim, és bulit is rendeztünk, odajöttek a szülők és megköszönték a három új tanár munkáját (két másik kolléganőm pedagógiai főiskolát végzett), mert ilyen sokat még egy évben sem tanultak a gyerekeik. – 1968-ban Csíkszerdába került... – Igen, ’68 februárjában befejeződött a megyésítés, felszámolták az autonóm tartományt, márciusban, a tavaszi vakációban nagy merészen, nem egészen két év után otthagytam a tanügyet, és elindultam Csíkba, a frissen megjelent Hargitához újságot írni. Sokan jöttek. Felvettek mindenkit próbaidőre. Ott volt Ferencz Zsuzsa barátnőm is, aki prózaíró volt. A főszerkesztő Albert Antal, helyettese Kolozsi Márton, vezető szerkesztő Hecser Zoltán volt. Pünkösdi királyság volt az ottlétünk. Járogattunk terepre, de érdemi munkát nem nagyon bíztak ránk, nőkre. Így aztán két hónap után a főnök közölte velünk, hogy nem tart igényt ránk. Ugyanis Albert elvtárs nem szerette a nő újságírókat, és igyekezett megszabadulni tőlük. – Még az év augusztusában Marosvásárhelyre került, az Igaz Szó szépirodalmi laphoz. – Tulajdonképpen már július utolsó hetében kenyérbe estem az Igaz Szónál. Nem akartam visszamenni a tanügybe, mert ingázni nem lehetett, s azonkívül minden propagandamunkát a tyúkszámlálástól a falusi kultúr­élet fellendítéséig a tanároknak kellett elvégezni. Én tanárnak szegődtem, nem kultúr- vagy pártaktivistának. Így aztán kaptam az alkalmon, amikor Varró Ilona jelezte és biztatott is, hogy menjek be az Igaz Szóhoz, mert megüresedett a korrektori állás. Ilonát a Hargitától ismertem. Ő volt a korrektoruk Vásárhelyen, mert akkor még ott nyomták a lapot. Bementem hát, az Új Élet riportere, Szekernyés Laci kísértében, aki átadott Nagy Pálnak. Ő kifaggatott, ki fia-borja vagyok, s ki ajánlotta nekem, hogy idejöjjek. Mondtam, hogy Varró Ilona. Közölte a káderezés eredményét Hajdu Győzővel, aki azt mondta, a tegnapra jöjjek. – Milyen volt a hangulat az Igaz Szónál, amikor a hírhedt Hajdu Győző vezette? – Frissen bekerült taknyosként se köpni, se nyelni nem tudtam, hogy ilyen jeles emberek vesznek körül. Azt érzékeltem, hogy itt nincs amolyan egymás nyakába borulós hangulat, mindenki végzi a munkáját. Hogy Hajdu Győző személye meghatározó volt, az tény, de azért szeretném hangsúlyozni, hogy a mi vezetőnk és irányítónk a párt volt, s annak cenzúrája, azt pedig Hajdu Győző híven szolgálta. Azért arra is volt gondja, hogy a lapban igazi irodalom jelenjen meg. Én azt szoktam mondani, és vallom is annyi ott eltöltött évtized után, hogy az Igaz Szó a romániai magyar írók folyóirata volt. Különösen ’68-tól. Akkor már hivatalosan Hajdu csak főszerkesztő-helyettes volt, visszaminősítették. Valami konferencián szembement a hivatalos állásponttal, s ez lett a büntetése, hivatalosan Kovács György lett a főszerkesztő, aki csak a nevét adta, de a teendőket továbbra is Hajdu végezte. – Volt-e a lapnál azokban az években valaki, aki szembe mert szállni Hajdu Győző döntéseivel, s ha igen, milyen retorzió következett? – Hajdu nem volt diktátor, csak karrierista, ennek érdekében mindenre képes, szinte az elviselhetetlenségig. Híven szolgálta a rendszert. Ám értett a szerkesztéshez. Kiváló szimata volt bevonzani a laphoz a legjobb írókat, mint: Bajor Andor, Sütő Andás, Bözödi György, Fodor Sándor, Panek Zoltán, Lászlóffy Aladár és Csaba, Páskándi Géza, Király László, Szilágyi Domokos, Magyari Lajos, Kányádi Sándor, Kós Károly, Székely János stb. – csak így kapásból. Farkas Árpádot alkalmazta, Kiss Jenő majd utána Panek Zoltán kolozsvári munkatársunk volt. Mind fontos műveiket adták a lapnak. Bár nem szerették Hajdut, tudták, hogy ő az afféle szükséges rossz, néha viták is kialakultak, de retorzióról nincs tudomásom. – Személyesen ismerte báró Kemény Jánost, akit az 1958-ban megalakult Művészet című képeslap főszerkesztője, Sütő András kiemelt a mészégetőktől és alkalmazott a színházi rovat vezetésére. 1971-ben ott volt a temetésén... – Életem egyik legfelemelőbb élménye volt. A Kultúrpalota előcsarnokában ravatalozták fel. Akkor a színház még ott működött, s talán ismert dolog, hogy ő alapította a Székely Színházat Tompa Miklóssal. Pontosabban anyagilag ő állt mögötte. Akkor még megvolt a birtok, s utolsó pénzét is az erdélyi kultúrára áldozta. Ma már őt tartják a magyar kultúra legnagyobb mecénásának. Persze jelentős írói életműve is. Szóval a ravatalnál a legjelentősebb írók, színészek álltak őrséget. A közönség meg jött végeláthatatlan sorokban leróni a kegyeletét. A halottaskocsi után hatalmas buszkaraván követte Marosvécsig, ott a vécsiek sorfala mellett vitték fel a koporsót a kastély kertjébe, ahová már csak porhüvelye kerülhetett vissza. Azt is ki kellett harcolnia az Írói Egyesületnek, hogy ott temethessék el. Később melléje került Augusta néni is, meg nagyobbik lánya, Klió. Csodálatos két ember. Nagy megtiszteltetés, hogy mindkettőjüket ismerhettem, és Zsuzsa lánya a barátnőm volt. – Nagy helikonista íróink voltak, egy részüket azonban sajnos elfelejtettük. Kire kellene jobban emlékeznünk? – Igen, jó lenne, ha nemcsak Wass Albertre fokuszálna a magyarság, hanem azokra az írókra, akik tevőlegesen is részt vettek abban, hogy megmaradjon tájainkon az erdélyi irodalom, a magyar kultúra. Elsősorban a nő írók, Berde Mária vagy Gulácsy Irén, Szentmihályiné Szabó Mária, akikről kevés szó esik. Az idén Berde Máriának, a Helikon ötletgazdájának kettős évfordulója van, születése és halála időpontja is kerek. Aztán nem beszélünk Kuncz Aladárról, vagy Molter Károlyról és Gagyi Lászlóról, Kemény Jánosnak nincs még emléktáblája sem Marosvásárhelyen. És sorolhatnám a hosszú névsort: Asztalos István, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Endre Károly, Gyallay Domokos, Járosi Andor, Kacsó Sándor, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kós Károly, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tavaszy Sándor, Tompa László, Vita Zsigmond a legfontosabbak, s ők jórészt itthon is maradtak, és munkálkodtak az erdélyi kultúráért a nehéz időkben. – Jó pár évvel ez előtt a Népújság sorozatban közölte Kincsünk: a szó című publicisztikai írásait. Mi sarkallta arra, hogy a szókincsről írjon? – Történt, hogy 2006-ban sikerült megvásárolnom a Tinta Kiadó Etimológiai szótárát. Nagyobb élvezettel böngésztem, mint akármilyen szépirodalmi alkotást. Régóta vágytam rá. Hihetetlenül érdekes olvasmány szavaink eredetéről, alakulásáról, életéről olvasni. Ezt népszerűsíteni kellene, gondoltam, mégpedig úgy, hogy élvezetes olvasmány legyen. És sikerült. 60 cikket írtam, aztán rájöttem, egy könyvecske kitelne belőle. Szabó Csaba, a kolozsvári Fehér Hollók sorozat szerkesztője aztán ki is adta a Világhírnév Kiadónál. – 1973-ban az Aranykakasban, 1978-ban pedig a Maros vendéglőben ünnepelték az Igaz Szó születésnapját, amikor, kihasználva az alkalmat, számtalan írótól kért autogramot – egy-egy damasztszalvétára. Mi lett a szalvétákkal? – Az történt 1973-ban, a 20. évfordulón, hogy ott ült a népes társaság, a sok magyar és román író, művész, munkatárs Vásárhelyről, Kolozsvárról és Bukarestből az ünnepi asztalnál. Éjjel 1 órakor kipattant egy szikra az agyamból: autogramot kellene kérni mindenkitől. Papír nem lévén, a terítékem damasztszalvétáját fogtam, s odaadtam Balász Imre festőnek, aki mellettem ült. Imre fejlécet rajzolt, a pontos órát is odaírta. Volt, akit le is rajzolt. Engem is. De volt, aki kommentált. „Bözödi György is itt vala s hál’ istennek semmit se halla” – írta Gyurka bácsi a 25. évfordulósra. Deák Tamás, Székely János, Varró Ilona is írt rá. Legalább 40-50 név szerepel mindkettőn. Ugyanezt megismételtem 1978-ban, a 25. évfordulón. Aztán itthon eltettem. Meg is feledkeztem róluk. Rendezgetéskor előkerültek néhány éve. Elgondolkoztam: ez érték, ennyi író, művész, alkotó aláírása egy helyen biztos még egy nincs a világon, s nekem kettő is van. Arra az elhatározásra jutottam, hogy felajánlom a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Ők relikviaként kezelték, és igényt tartottak rá. – Több könyve jelent meg az utóbbi években; sajtó alá rendezett több mint 100 kötetet. Melyikre emlékszik a legszívesebben? Min dolgozik jelenleg? – Most állítottam össze és küldtem el a kiadónak harmadik kötetemet, Írók, relikviák, emlékek a címe. Az elmúlt kb. 10 év írásait, meg a 70-es, 80-as években a szerkesztőségi életről készített rövid feljegyzéseimet tartalmazza. Úgy állítottam össze a könyvet, hogy némileg emlékeket is felidézzen, tehát emlékirat helyett is szolgáljon. Ami, aki fontos volt számomra, ott megtalálható. S bár sokan kapacitáltak, hogy írjak emlékiratot, az olyan nagy munka lenne, amihez már nincs erőm. Székely Ferenc