Ötvennégy éve annak, hogy a magyar költészet napjává nyilvánították József Attila születésnapját, április 11-ét. Azóta a tragikus sorsú költőre emlékezve a magyar líra remekeit, a klasszikus és a kortárs magyar költészetet népszerűsítik ezen a napon, újrafelfedezve a forma és a tartalom egységének esztétikáját. Összeállításunk ajándék az olvasónak. Cseke Gábor Csonkig hegyeztem... csonkig hegyeztem minden ceruzámat nap nap után mindig csak keveset faragva le belőle csupa ceruzacsonk az életem hányat eldobtam mégis itt vannak velem tovább szolgálnak hűségesen hányszor megcsaltam őket álnokul tintákkal pasztás vegyszerekkel kopogó írómasinákkal éleseszű komputerekkel csonkjaim hűsége tartós töretlen várnak reám számkivetetten dobozban fiók mélyén zsebemben örök tanúim híveim sok megkopott szerelmem már csak ti maradtatok kezem ügyében s írunk mint régen meg-megállva eltűnődve csonkok végét csókolgatva festett fáját simogatva araszolva csak előre megugorva kőről kőre egyre feljebb a tetőre utam végén ti árva csonkok odaátra is velem osontok? tudom nem telik jobbra másra kell a sok pénz az elmúlásra [caption id="attachment_68781" align="aligncenter" width="1000"] Tizenegy színész szavalt tizenegyedikén a Csíki Játékszín lépcsőjén Fotó: László F. Csaba[/caption] Fekete Vince Vályús út Valami elképesztő erejű könnyűség jóérzés pillanatokon belül szétáramló harmónia terjed szét lassan vajon miért bennem a mélyben a medencében a falu apró pislákoló esti fényei alattam mint egy-egy karácsonyfadísz kihunynak- kigyúlnak a domb ölében kezemben fejsze támaszkodni az emelkedőn-ereszkedőn s a kutyák ellen a hazatérő tehéncsordák körül loholó terelőkutyák ellen s mint a fokos síkos meleg vasa a kezemben langyosan melegen de inkább forrón valami sistergő bugyborékoló massza kavarognak a szavak a hangok a képek a gondolatok a nyers a hideg hangok a türelmetlen mondatok jövök vissza a kereszt mellől a falu fölé emelkedő kereszt mellől fúj a szél a tetőn a kereszt alján a Mária-út fehér-kék jelzése vajon hova vezet kérdezem nyugat avagy kelet felé feléd avagy el tőled hova vezet merre a következő jelzés látom-e érzem-e és a hangot belülről hallom-e zaklatott vidék zaklatott élethelyzet látom-e hallom-e a medence a dombok a hegyek avagy hegynek nevezett dombok között látom-e hegyélek csúcsok fennsíkok a peremeken vörösen alábukó nap látom-e érzem-e eltévedtem visszafelé eltévedtem a régi utat nem találom pedig itt csatangoltam évtizedekkel ezelőtt azt a vályús utat nem találom itt csatangoltam a csemetéskert fái között a dombokon völgyeken hegyéleken sáros-poros vályús utakon s most nem találom tücsköket csalogattam ki a járatukból lopva Mărășeștit szívtunk a mélyben a forrás mellett egy hatalmas gyökér ernyős rejtekében s most nem találom visznek az apró fények a falu felé porzik a föveny a lábam alatt felettem a csillagos ég kora őszi hűvöse s most nem találom a fejsze fokán lassan eltűnik az utolsó napsugár is mint a telefon képernyőjéről is a derengés amelyről még pár falufotót alkonyatfotót keresztfotót készítettem s küldtem imént még a házakról a medencéről gyerekkoromról ami nem az már kialudt a fény bennem is eltűnt az az utolsó sugár a telefon kijelzőjén is csak a falu távoli fényei vibrálnak már s a csillagoké pislog most a két-három vályús út fölött állva merre menjek hol van a ház az udvar a hangokat hallom a telefonomból az iméntieket azok szólnak most csak hozzám hogy vajon hol vannak hol a te hangjaid is a nyersek hidegek türelmetlenek s most azok is itt menetelnek a fejemben miközben a porban az úton a csillagok pislákoló fényeivel fölöttem masíroznak az így mondtad töltelékszavak töltelékszövegek menetelnek masíroznak de most már mintha nincs nem is volna relevanciája az egésznek ebben a könnyűségben jóérzésben felszabadultságban rettenetes harmóniában ami ki- és átáradt majd végigáramlott rajtam mint akkor azon az egykori délutánon pont abban az órában valami megmagyarázhatatlan könnyűség jóérzés harmónia mennyei égi harmónia bizsergető remegtető erő amikor apám akkor utólag kiszámoltam kábultan és tompán és sziszegve beteszi a fejét az épp induló vonat kerekei alá hazafelé tartva akkor is éppen erdőről mezőről valahonnan az a megmagyarázhatatlan könnyebbség rettenetes harmónia jóérzés áramlott szét rajtam bennem körülöttem aminek nincs is már relevanciája nincs is már azt hiszem. én gyűlölöm, hogy én vagyok, most életem egy hídra néz, akit a múltja elhagyott, jövőjét látni nem nehéz. a hídon innen én vagyok, a hídon túl a változás: látszik, hogy lelkemben a víz s a kísértés most árkot ás...   Farkas Wellmann Endre Negyvenedik mert gyűlölöm, hogy én vagyok, s hogy víz folyik a híd alatt: az állandó s a változó most eltaszít vagy elragad. Évek, folyók és évszakok. Netán a folyó, az vagyok? S a hídon állva Mirabeau azt kérdi tőlem, mi a lét s mi a halál és mire jó   Füzesi Magda Alulnézetből Halott fenyők a kősziklákon. Fejüket a felhőkbe fúrják, Lélek hintázik minden ágon. Míg a nyár a hegyen túl késik, Tenyérnyi menyasszony-virágok A bodzás rétet kicsipkézik. Erdélyi fák a magyar tájon. Néha egy forrás felfakad, Hogy sorsunkban a sors ne fájjon. [bs-quote quote=" Exegi monumentum Nyugtalankodik a nyomtató, Újabb gondolatokra vágyik, Amiket bevasaljon Örök életű szöveggé: Versnek. Amit a kritikusok így is, úgy is Kikezdnek, kibeleznek. Nem lehet belőle igazságért harcoló golyóbis. Vigye az ördög az egészet, Ha már elvitte úgyis!" style="default" align="left" author_name="Lőrincz József"][/bs-quote]                         Ferencz Imre Költők mindig 1. Költők lelkétől gyúl ki a hajnal. Petőfi óta lángol a Pilvax. Ady Endre gyújtotta fel a grófi szérűt. Ég a padlás is, ahol József Attila anyja dagadt ruhákat teregetett… Régi költők sírhantjain fellobognak a lidérc-lángok. Oda járnak tüzet kérni ifjú poéták, garabonciások… Hanem a költők minden korban csonkig égnek, mint Márainál a gyertyák! Előttük nincs víz. És ezt a tűzoltók tudják… 2. Mindig akad valaki, aki visszaadja a verset a költészetnek, – mindig akad valaki, aki visszaadja a költészetet a versnek. Mindegy, hogy a lelátón hol ülsz: mindenünnen látod a pályát, hát a magad hangján üvölts, amikor berúgták a gólt ! A magad bőréből készíts csuklyát, amikor beköszönt az esős évszak… A Föld mindenki számára kerek, senki sem tudja lelógatni a lábát, hiába vágsz neki, úgyis indulásod helyére visszatérsz. Te csak dalolj Ladányi, ne törődj azzal, hogy percenként ezer könyv lát napvilágot, hogy millió költő rója a sorokat ! Évente irodalmi Nobel-díjat is osztanak, de rendszerint annak adják, akiről nem is hallottál… Te csak játszodj, pengesd a húrokat, vigyázz, ne tévedj el, légy szabad, szuverén, független, szállj, de a szállást ne hagyd el!

2018. március

  Klemm József Tizenhetedik stáció Gyermekként könnyű volt hinni. Az élő és holt ősök keresztje ott függött a falakon s nyakamban. Nagyanyám halkan mormolt imáinak értelmét keresve olykor órákig ültem a kertben, a mennyet lesve, hol a kegyes Atya trónol, felhőfehér, ápolt kezével az angyalok és szentek vegyes kórusának vezényel, ha jó vagyok, megjutalmaz dióval, mézzel, aprópénzzel, és nagylelkűen, két kézzel szórja áldását rám és a családra. Csak évekkel később, mikor árva maradtam, pattant el valami az éggel kötött szent szövetségben, s bár az okot még nem értem, sejtem, én lehettem a ludas, talán mert hibából hibába estem, s gyarló testem hiába sanyargattam, mind több lett a vétkem (én vétkem, én igen nagy vétkem). Ha most, magányomtól hajtva néha az égre nézek, újra, riadtan figyelem, fújja-é már az angyal számomra a harsonát, nem kérek többé pénzt, szerelmet, pazar ruhát, csak próbálom felidézni a régi imát, bízva, hogy nem későn s talán nem nagyon rosszkor kiáltom az emlékeimből összekapart pár sorát: Mi Atyánk, szabadíts meg a Gonosztól. Bajna György Valaha Valaha én is játszhatnék voltam, Kacsával, lúddal masíroztam, Gágogtam, mikor intett a gácsér, Tudtam, hogy a gyermek Mindenre ráér. Ráértem vinni az illatos füvet. A virágcsokor anyámnak üzent, Nagyanyót vígan mászattam fára, Ameddig egyszer el nem tört a lába. (Pedig már szinte elért.) Kaptam is volna akkor sokat, Nemcsak mulandó hamis átkokat, S nemcsak arról, hogy merre az ördög, Aki majd elvisz, ha onnan le nem jövök…   Moha a fejfákon Felperes, alperes, tévelygő, hitszegő, Zöldséges, szekeres, fejfáján moha nő. Moha nő fejfákon, zöldell, mint pipitér. Dehogy is sárgul, ha rászáll a fagyos tél. Tudja, mit tudni kell, emiatt nem beszél. Hallgató csendjében melegszik meg a szél. Béke van alatta, béke van fölötte, Azon se tűnődik, hogy másképp mi lenne? Úgy érzi, neki jár, s nem annak az idő, Akinek fejfáján több mint egy silbak ő. Nem csupán szerény őr: okosnak üzenő! Buta rá úgyse ránt. És akkor? Üsse kő!   Lövétei Lázár László Székely lila – Tehénsirató – Haza-vers helyett Valamelyik hosszú farsang lakodalmas péntekén „ellette” az udvarunkba kilenc félrészeg legény: festékszóró szisszent, és a magyar tarka „Milka” lett, miközben bő áldomással nyugtázták az üzletet. (Eladó volt rég a Bimbó: folyton elbogározott, büntetésből nem is látott semmiféle abrakot…) „Hülye kölykek”, mondta anyám, aztán sírva elszaladt, s másnap se lett jobb a kedve a nagy mulatság alatt… Nincs tanulság. Mondtam már, hogy ittak volt a székelyek. S különben is: az én népem. Ilyenek? Hát ilyenek! (Néhány éve verset írtam a hazámról, s „Milka” lett, úgyhogy inkább elsiratom – rigmusban – a Tehenet…) Kristó Tibor Születésnapi apokrif József Attila után újabb év teltén érzem én mit sem ér már e költemény hagyom lazán piszkafa mellyel meglelem a modern szeméttelepen régi magam még szorít fejemben az ék egy messze tűnő nemzedék csonkja-bonkja álmomban tiszteleg olykor hadnagya előtt a bozgor iszony-viszony lelkemben éget ez a vény: „javíthatatlan jövevény” ez már erény sebeimet elkaparom saját magam meglophatom ha akarom nevem után gyűl számadat még mindig megalázhatnak akár-mikor többet adtam mint mit kaptam ha nem kellett is hallgattam én a mankurt maradok az aki vagyok kikerülhetnek angyalok lépten-nyomon végre teljes az apokrif benne verdes egy apró griff vészjóslóan A cikk a Hargita Népe április 13-i számában jelent meg.