Út(on)levél

„Késő üzenet, egy elkésett levél, melyben üzenem…”– még ma is megüti fülünket itt-ott ez a dalrészlet, amikor egy-egy régi Daciában fülsüketítően bömböl. Sokan vannak, akiknek zenei ízlése egy fikarcnyit sem változott, fejlődött az elmúlt évtizedekben, de lehet, ez így van rendjén. Sokan vagyunk, sokfélék – így tartja a közmondás is. De ezúttal nem különbözőségeinkről szólnék, hanem arról, hogy Zuckerberg (egyik népszerű, de sokszor a fenébe kívánt közösségi oldalunk megalapítója) jóvoltából mennyire látható, tapasztalható kapcsolati rendszerünk.
Március 15-én este egy kedves jó baráttal az utcán találtunk egy útlevelet. Láttuk, hogy már több mint tíz éve nem érvényes, de mégis arra gondoltunk, valakinek hiányozhat. Lefotóztam, és a közösségi oldalon két csoportban is megosztottam. Néhány percen belül más csoportokban is osztani kezdték, miközben már valaki jelezte, hogy ismeri az útlevél gazdájának egyik rokonát, és szól, hogy vegye fel velem a kapcsolatot. Így azonnal töröltem bejegyzéseimet az online felületről, ennek ellenére többen is írtak, hogy segítenek célba juttatni az útlevelet. A beérkezett üzenetekre azonnal nem reagáltam, mert közben a rég nem látott baráttal a „hogy vagy” kör után az élet nagy dolgairól, véletlenekről és a kevésbé véletlenekről is beszéltünk.
Természetesen mindeközben folyamatosan jelzett a telefonom, egy idő után már bosszankodtam is, hogy miért kellett ekkora dobra verjük a már semmit nem érő útlevél gazdájának megtalálását. Késő este értem haza, és örültem, hogy nem ragadtam az idézőjeles nagyjaink szurkába, amely újabban – tíz óra után – az utakat burkolja. Amikor ránéztem a telefonomra, láttam, hogy egy ismerősöm az online felületen is és sms-ben is jelezte, hogy a megtalált útlevél a néhány éve megboldogult nagybátyjáé volt, és megkért, hogy töröljem a bejegyzést, mert az ő telefonja is folyamatosan csörög, sokan keresik ez ügyben. A kedves ismerős azt is elmondta, a várostól távolabbi településen dobták a szemétbe a lejárt iratokat, és nem érti, hogy miként került az útlevél a megyeszékhely egyik utcájára. Közben jelentkezett a megboldogult férfi egyik hozzátartozója is, és elmondta, szeretnék visszakapni az útlevelet, amit én a városi cimborámnál hagytam. Így segítettem nekik, hogy elérjék egymást. Később kiderült, a férfi családtagjai nem tudtak arról, hogy a megboldogult családtagjuknak volt útlevele, és számukra is teljesen érthetetlen, hogy miként került a városba. Arról is beszélt a kedves hölgy, hogy jelenleg egy nagy döntés előtt áll, amely a megboldogult férfival is kapcsolatos, és imáiban arra kérte a Jóistent, hogy a döntés meghozatalát egy jellel segítse. Elmondta, nem hisz a véletlenekben, és örül annak, hogy visszajut hozzá az útlevél.
Ez a történet is azt bizonyítja, globalizálódó világunk egoizmusra ösztönző törekvései kevésbé sikeresek, és nem feltétlenül helyesek. Miért is? Többek között azért sem, mert láthattuk, ahhoz, hogy egy elveszített iratunk visszakerüljön tulajdonosához, egymásra vagyunk utalva, összefogásra van szükség. Kapcsolatba kell lépnünk idegenekkel vagy éppen a közösségi oldalon elidegenedő ismerőseinkkel. Így történt velem is, az útlevél tulajdonosának rokonával én sem beszéltem már lassan egy éve, holott családjával együtt kedves emberek számomra.
Oszt azzal sem beszéltem már egy ideje, akitől elkérhette a számomat (lehet, hogy ez így is van rendjén), de mindenképp elgondolkodtam azon, hogy mit jelent számomra ez a történet. Aztán azon is elméláztam, hogy mit üzenhet közösségünk számára egy-egy ilyen eset? S mivel március 15-én történt mindez, arra a következtetésre jutottam (bármennyire is közhely), hogy a múlt eseményei valóban irányt mutat(hat)nak mindannyiunknak. Többek között jelezhetik, hogy mindannyian helyesen járjunk el a hétköznapokban, legyenek rendezettek kapcsolataink, tartsunk össze, és a közösségünket ért jogsértéseinket bízzuk a Gondviselésre. Hátha előbb-utóbb megtalálja a mi út(on)levelünket is, és kitűzi zászlónkat, nem, nem Sepsiszentgyörgy vagy bármelyik más székelyföldi városunk központjába, hanem annak méltó helyére, hiszen mindennek megvan a határa. Nincs késő üzenet, sem elkésett levél!

Biró István