Szeptember közepe számomra ugyancsak izgalomban telt: a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének konferenciájára készültem. A szimpózium egyben különleges eseményt is jelentett, a MÚRE – egyéves késéssel – harmincadik születésnapját ünnepelte. Mindenről gondoskodtam: oltási papírjaimat nagy igyekezettel rendeztem, a programot kinyomtattam, régi fotókon nosztalgiáztam. Elérkezett az indulás napja (ilyen hosszú utat két esztendeje nem tettem meg), végigszáguldtam a debreceni autópályán, és sorban állás nélkül léptem át a határt. A határőrök az oltási papírokkal sem foglalkoztak, s jó utat kívántak. Gyergyószárhegyhez nosztalgikus emlékek kötnek, egykor a hegytetőre épült ferences kolostorban tartottuk az összejöveteleket, összezsúfolva, tízágyas szobákban aludtunk, de reggelenként a felkelő nap látványa mindenért kárpótolt. A kistemplom vasárnapi miséinek hangulata is élénken él bennem. Később, az új kulturális központ megépülésével „lejjebb” adtuk, itt már kényelmes elhelyezésben, s kevésbé vonzó kilátásban lehetett részünk. A fogadtatás ismét mintaszerű volt, rég nem látott barátok köszöntötték egymást, volt bőven mondanivaló a kényszerű kihagyás után. A könnyes találkozást váratlan bejelentés szakította meg: elkezdődött a PRESSingnek, a MÚRE focicsapatának mérkőzése a helyi aranylábú ifjak ellen. A korszerű sportcsarnokban érezni lehetett a feszültséget, a vendéglátóknak presztízstalálkozót jelentett a sportesemény, s a tízéves jubileumát ünneplő újságírócsapatnak is úgy kellett a győzelem, mint egy falat kenyér. Nem borzolom a kedélyeket, végül a MÚRE csapatának győzelmével zártuk a napot. Aki még nem ismerte a PRESSing történetét, az a másnap megnyíló fotókiállításon bőséges összeállítást talált a csapat elmúlt évtizedéről. Emlékek, különleges pillanatok villantak fel a képeken, az asztalon kiállított kupák pedig az elért eredményekről tanúskodtak. A csapat lelke Bögözi Attila, marosvásárhelyi újságíró. Kicsit olyan ő az együttesben, mint a kabalaállat az amerikai jégkorongcsapatoknál, elcsépelt mozisztori: mikor az ellenfél ellopja, azzal végveszélybe sodorja a teamet. Bögözi minden mérkőzésen ott ül a kispadon, hiszen ő az aranytartalék. A meccs végén néhány percre beáll, s lehet, hogy nem is ér labdához, de jelenléte a szeánsz kultikus része. A kispadon töltött évek nem múltak el nyomtalanul barátom életében, emlékeit egy kötetbe sűrítette, amit az egybegyűlt újságírók ajándékul kaptak. Attila romantikus elánnal vési a sorokat, az egykori történetek kiszíneződnek a keze alatt. Elgondolkodtat, megnevettet, az Aranytartalék a kakasülőn kicsit napló, kicsit nosztalgia, egy csupaszív ember vallomása a sport ürügyén. Aki még nem látta játszani a PRESSinget, annak ajánlom, hogy tanulja meg a könyv végén található indulót, hogyha egyszer eljut egy meccsükre, felkészülten tudjon drukkolni a csapatnak, s tehetséges aranytartalékának, Bögözi Attilának.

Csermák Zoltán