Újra felfedezett kaláka
Hajdanán, gyermekkoromban a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy rögtön jött a szomszéd Tamás bácsi és Árpi, a fia, ha nálunk az udvarra betért a traktor a nagy rakomány fával. Nem kellett előre szólni, sem telefonon egyeztetni előzetesen, mert akkoriban ez volt a dolgok természetes rendje. De ez fordítva is igaz volt, ha Tamás bácsiéknál volt valami munkálat, akkor édesapám vagy édesanyám igyekezett segíteni nekik éppen abban, amiben tudott, amiben szükség volt az ő segítségükre. Ezt a fajta segítségadást nevezik kalákának, s szomorúan konstatáltam, hogy mintha kiment volna divatból. Egészen mostanig. Történt ugyanis, hogy lakásfelújításba kezdtünk, no, nem kell ki tudja, mire gondolni, csupán egy kis meszelésre és padlócsempézésre. Régóta időszerű lett volna, de a pénz mindig másra kellett, s ha lett volna az alapanyagra, a munkadíjra már nem futotta volna. Emiatt haladt-maradt, mígnem a lányom úgy döntött, hogy kézbe veszi az irányítást lakásfelújítás terén. Lelkesen beszélt egész nyáron arról, hogy képzelte el, mi lesz, hogy lesz, én pedig nem akartam kedvét szegni, így hát sűrűn bólogattam, csak időnként jegyeztem meg: a munkadíjat is bele kell venni kalkulusba. Ám, ahányszor ezt mondtam, mindig hárított: megcsináljuk kalákában a barátommal és a munkatársaimmal, aztán majd mi is segítünk nekik. Nem akartam kedvét szegni, így hát megint bólogattam, de egyáltalán nem hittem abban, hogy ez működhet. Aztán a minap megérkeztek a srácok, s a lakásom „építőteleppé” vált, de már örülhetek egy szépen festett szobának, s boldogan mustrálhatom, hogyan lepi be a konyhapadlót a csempe. Szóval, működik a kaláka, most ők segítenek nekünk, aztán majd mi is visszasegítjük, amivel tudjuk. Az egészben a legszebb mégis az, hogy fiatalok fedezték fel újra a segítségadás eme szép, régi változatát és éltetik tovább.
Jánossy Alíz