Pontosan három hét után jelenik meg a Bőröndnapló újabb része, ráadásul nem egyszerűen egy új évben, hanem számomra egy érdekes időszak után. Az, hogy közben volt karácsony meg vendégeskedés, meg az ünneplésnek mindenféle formája, szerintem természetes. Ám az, hogy én ezeket a sorokat egy négyhetes szabadság záróakkordjaként írom, olyan szabadságénak, amelyet teljes egészében itthon, leginkább a négy fal között töltöttem, pihenve a magam módján, maga a csoda. Igen, be kell vallanom, hogy ez is az önmagammal való szembenézés egyik nagy megvilágosodása volt: évek, talán szűk évtizede már, hogy gyakorlatilag a szabadságom ideje alatt sem pihentem többet, mint máskor. Sőt, lehet, nem is: biztos, hogy olyankor rendszerint még kevesebbet alszom, napközben pedig sokkal többet mozgok, ráadásul rengeteg ismeretlen helyzettel szembesülök. Amit én mindig remek feltöltődésnek éltem meg, és az is, csak közben kemény fizikai megerőltetéssel jár, melyet szerencsére addig nem éreztem, illetve amelyről azt hittem, hogy valami módon az utazás után behozok azzal, hogy hazaérkezésem után néhány éjjel alszom 8-10 órát, aztán meg visszatértem az 5-6-hoz. És azt sem vettem komolyan, hogy a tavasz, most már azt kell írnom, hogy tavaly a tavasz közeledtével, sőt megérkezésével együtt, egyhetes kecskeméti és budapesti kiruccanásom után olyan, eddig teljesen ismeretlen fáradtságérzés jelent meg bennem, amilyet eddig sosem tapasztaltam. És amit mindenre ráfogtam: a természetes tavaszi aszténiára, a koromra, az időjárásra – változékonyabb, mint eddig, több a fronthatás, na –, és közben azt hittem, reméltem, hogyha valamivel többet alszom, délutánonként is egy-két órát, mert egyszerűen nem bírtam ébren maradni, az mindent rendbe rak. És elmentem Ciprusra, aztán Máltára, végül az Olasz Riviérára, az első közepes élményt, a második annál többet, de sok szervezési bosszúságot, az utolsó pedig útitársam okozta nem kevés feszültséget jelentett, és ezzel együtt, ennek ellenére készültem Dél-Amerikába. Amikor végül beütött a krach. Számíthattam volna rá. De én eddig azzal az illúzióval éltem, hogy sebezhetetlen vagyok. Mint egykor az Egyesült Államok, amíg le nem döntötték a két tornyát. Azt hiszem, így segít hozzá vagy inkább így kényszerít rá, hisz nézőpont kérdése, minek értékeljük, a sorsunk ahhoz, hogy lassan leszámoljunk az életünkkel kapcsolatos, sokszor és sokáig nagyon hasznos tévképzeteinkkel, hogy végül megbékéljünk a saját elmúlásunkkal. A természetnek vagy a Teremtőnek ezt az okosságát akkor fedeztem fel, amikor kirúgta önbizalmam alól az első tartóoszlopot. Mert amíg édesapám el nem ment örökre, addig halhatatlannak hittem magam. És természetesen őt is. Azután pedig szembenéztem ugyan az elmúlás elfogadhatatlan tényével, de mivel eddig – leszámítva a gyerekkori kisebb-nagyobb nyavalyáimat – sosem voltam beteg, és mert édesanyám még él, nagyon sok betegséggel, munkával, konfliktussal, de él és sok szempontból még mindig jó állóképességgel rendelkezik, maradt meg a sérthetetlenségem hite. Tévedtem, beismerem, és igyekszem ma is jó tanuló lenni, hisz egykoron ez nem okozott nehézséget. Tehát pihenek. Kiélveztem az alvás csodáját. Ez volt a második döbbenetem a szemem fénye elvesztésének fenyegetése után. Mindenféle tevékenység nélkül, hisz ágyban feküdtem egész nap, maximum hangos könyvet vagy zenét hallgathattam, ha nem kis erőfeszítéssel sikerült kikeresnem őket, tele félelemmel és nem ritkán felháborodással, képes voltam éjjel 9-10-11, délután pedig még 2-3 órát aludni. Úgy tűnik, lassan megszűnik ez az állapot, mint a szteroid hatása is. Meg másoké is, de azok már előbb. Sosem hittem volna, hogy egy kis odafigyeléssel, ilyen pontosan lehet érezni a gyógyszerek kiváltotta testi-lelki állapotváltozásokat. Ezt is kipróbáltam ezekben a hetekben. Lenne még mit írnom a fizikai állapotomról, de eszembe jutott, mennyire csodálkoztam egy adott pillanatban Thomas Mannon, akit nagyon szeretek. A naplójába egy időben mindennap beleolvastam, mert igazi csemegét jelentett és lendülettel töltött el. Egyetlen disszonáns hang a remek szövegben, amit azért valószínűleg nemcsak magának írt, hanem kacsingatott benne egy picit a jövő és a közönség felé is, mégis rendszeresen, már-már neuraszténiásan (az volt!) leírta, hogy mit evett és milyen volt a testi működése, különösen a beleié. Bevallom, eléggé nehezen tudtam összeegyeztetni páratlan stílusérzékét, műveltségét, írói tehetségét ezzel a végtelenül földi, hétköznapi, szinte pórias elfoglaltsággal. És ez manapság is egyre divatosabb, ám én nem szándékozom erre több időt pazarolni. Sokkal inkább majd az olvasmányélményeimmel, hisz legtöbb időmet könyvekkel töltöttem. Meg természetesen önvizsgálatom egyéb eredményeivel. Eme újévi bevezetőt pedig (jó)kívánságaim felsorolásaival zárom, amelyeket a Facebookon olvashattak már azok, akik azt használják, de szeretném, ha az újságolvasókhoz is eljutna: Szeretnék egy olyan világban élni, ahol jó a jó és rossz a rossz. Ahol vállalhatók az érzelmek, ahol a bántást bűnbánat, a felismerést elismerés követi. Szeretnék egy világot, ahol mindenki azzal foglalkozik, amihez ért, ahol érdem a tudás, szokás az olvasás, megszokott a kiállás, a hit és a vállalás bátorsága. Szeretnék egy olyan országban élni, ahol a magasra jutott nem felejti el, honnan indult és hogyan került oda. Ahol a politika nem cél, hanem eszköz, feladat és kötelesség, s a hatalom azokért van, akiket képvisel. Szeretnék egy világot, ahol figyelünk egymásra, érdekel a másik. és van türelmünk megállni, megízlelni minden újat, rácsodálkozni az ismeretlenre és megbecsülni a régit. Szeretnék egy világot, amelyben bizalommal fordulunk egymáshoz, melyben önzetlenül segítünk, képesek vagyunk kérni, adni, elfogadni, és ha kell, hálásnak lenni. Szeretnék magam körül mosolygó és bizakodó embereket látni. Szeretném, hogy mindenki olyan sokáig éljen, ameddig jól érzi magát a földön. Olyanok találkozzanak, akik méltók egymáshoz. Kívánok egy élhetőbb országot, ahol otthon az itthon, az összetartozás megtartás és felemelkedés egyben. Társadalmat, hol érték az élet, a tartás, az egészség és az alkotás. Kívánom az álmok és vágyak teljesülését, egy-két barátot, szerető szülőt, megértő társat, hálás és sikeres gyerekeket, hitet, képességet a veszteségek és magány elviselésére, készséget az örömre, a belátásra, a meghallgatásra és részvétre. Kívánok mindenkinek bölcsességet, türelmet, tudatos életet, egészséget, okosságot, erőt, álmokat, reményt és örömteli, a vágyak beteljesülését hozó békés új évet! Albert Ildikó