Márk Attila tollából közöltük lapunk Műhely mellékletében a homoródmenti unitárius templomok orgonáit ismertető sorozatot, jelenleg a székelykeresztúri egyházkör unitárius templomainak e csodálatos hangszereit mutatjuk be. A szerző számtalanszor hivatkozik a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatójára, Enyedi Pál egyetemi tanárra, mint a téma és a terep egyik jó ismerőjére, szakértőjére. A neves orgonaszakértő Sarány István kérdéseire válaszolt. [caption id="attachment_47936" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Márk Attila[/caption] – Hogyan került kapcsolatba egy budapesti zenetanár a székelyföldi orgonákkal? A világhálón elérhető életrajzából tudom, hogy már korábban, 1987–88-ban Erdélyben székelyföldi és kalotaszegi orgonákat tanulmányozott… – Ennek sokféle személyes vonzalom az oka. Orgonistaként nemcsak a zene, hanem hangszerem is foglalkoztat. Csodálattal tölt el, ahogy a fából és fémből készült gépezetből tulajdonképpen a teremtés szólal meg ezerszínű hangon. Emellett érdekel a történelem, a művészettörténet, és mindezek az orgonatörténeti kutatásban találkoznak. 1987–88-ban Erdélybe a kisebb haza iránti rajongás vitt és a szerelem egy budapesti lány, jelenlegi feleségem iránt, aki nyaranta heteket töltött ott távoli rokonoknál és kirándulásokon. E hátizsákos túrákon készültek első erdélyi orgonafelméréseim és fényképeim. – Hasonló felmérést végzett már Kárpátalján is, másodmagával elkészítette a történelmi terület teljes orgonainventáriumát, s immár lassan harminc éve Magyarország orgonajegyzékének összeállításában vett részt. Van-e becslés arról, hogy a történelmi Magyarország területén hány orgona van, s ebből körülbelül hány található Erdélyben? – Kárpátalja kivételével mindenhol elsősorban helyi szakemberek foglalkoztak a hangszerek felmérésével. A mai Magyarországon közel 3100, Kárpátalján 60 sípos orgonát találtunk, a szerbiai Vajdaságban 175 hangszert vettek jegyzékbe. Más vidékekről egyelőre csak hozzávetőleges adataink vannak. Felvidéken, a mai Szlovákiában 2000 körül lehet az orgonák száma, az egykori déli és nyugati megyék horvátországi, szlovéniai és ausztriai részein talán 300 hangszer áll. Dávid István 1996-os és a Temesvári Egyetem 2008-as repertóriuma nyomán úgy tűnik, hogy Romániában körülbelül 1400–1500 sípos orgona lehet, amelyeknek csak néhány százaléka található a Kárpátokon túl. Így a történelmi Magyarország területén ma mintegy 7000 orgonával számolhatunk. – Milyen állapotban vannak e hangszerek? – Maga az orgona luxustárgy, anyagi és szellemi tekintetben egyaránt. Közvetlen feladatain túl – akarva, akaratlanul – tulajdonosáról is árulkodik. Megépítéséhez, használatához, fenntartásához pénz és a jövőben bízó, erős közösség szükséges, ezenfelül a magasabb rendű iránti vágy, megfelelő orgonaépítő és orgonista. E tényezők között a múltban sem volt mindig teljes harmónia. Készültek rossz orgonák is, s a jókat máshol valamiért esetleg elhanyagolták. A 20. század első felében, háborúk idején, sok hangszer vált csonkává vagy épp rommá. A leggyakoribb, ám közvetlenül nem érzékelhető veszély azonban, ha az orgonát nem használják. Megfogyatkozott gyülekezetek nem képesek hangszerüket fenntartani. Ahol képesek lennének, esetleg nincs kántor, vagy nincs rá igény. Máshol győz a fogyasztói szemlélet, és olcsó, gyors megoldásként divatos, „mindent tudó,” könnyen cserélhető digitális portéka tolakszik a sípos orgona helyébe. Egy leállított sípos orgona látványa egy ideig még díszíti a templomot, de csak a körülményektől függ, mikorra pusztul el anyagában is élősdi szervezeteknek és a közömbösségnek köszönhetően. Erich Türk felmérésében ma az észak-erdélyi orgonák több mint fele használhatatlan, Sipos Dávid ugyancsak észak-erdélyi adatai szerint az ottani református orgonák kétharmadán „az utóbbi 25 évben semmilyen beavatkozás nem történt, legtöbbjük a második vagy éppen első világháborús állapotokat tükrözi, [...] szinte a teljes megsemmisülés határán.” Bizonyára jobb körülményeket találunk a nagy gyergyói és csíki településeken. De távolabbi völgyek elnéptelenedő falvai – olykor két-három templommal – Székelyföldön is erősen rontják a statisztikát. Az itteni helyzet legalábbis nyugtalanító. – Ön orgonajátékot és organológiát – azaz hangszerismeretet, hangszertörténetet –, továbbá a liturgikus orgonazene története tárgyat tanít. Kérem, vázolja olvasóinknak, hogy mikor jelent meg az orgona, mikor került be a templomokba, mikor került be az orgonazene az istentiszteletbe? S milyen szerepet tölt be a katolikus és a protestáns egyházak liturgiájában? – Az orgona több mint kétezer éves, ókori hangszer, amely kezdetben világi használatban volt, lakomákon, cirkuszi játékokon szólt. A korai középkortól a konstantinápolyi császári udvar ceremóniáinak fényét is emelte, az uralkodó hatalmi jelvényeként. A nyugati kereszténység nagyobb templomaiban már az első ezredforduló előtt megjelent mint csodaszámba menő hangkeltő eszköz. Az istentiszteleti zenébe azonban bizonyíthatóan csak a 12. század első felében kapcsolódott be, eleinte nagyobb ünnepeken. Fő feladata volt, hogy a liturgikus ének, a gregorián egyes részeit megszólaltassa az énekesekkel váltakozva. Ezenfelül énekkel nem kísért cselekmények, vonulások alatt biztosította a folyamatos zenét, s ezzel mintegy fenntartotta a mindenség rendjét és annak vég nélküli istendicséretét. A reformáció egyházai közül az angol puritánok, a reformátusok, unitáriusok egy jó időre elvetették az orgona istentiszteleti használatát. Luther a középkori liturgia sok elemével együtt az addigi zenei gyakorlatot s vele az orgonát is megtartotta. Így Erdélyben is két évszázadon át, a 18. század közepéig, a hangszert csak a szász irányítás alatt lévő evangélikus területeken és katolikus templomokban állíthattak. A reformációval az istentiszteleten fontos szerepet kapott az anyanyelvű, strófás gyülekezeti ének. Az evangélikus egyházban ehhez ugyanúgy készültek orgonaművek, mint korábban a gregoriánhoz, s a korálfeldolgozás lett a 17–18. századi protestáns orgonazene egyik leggazdagabb műfaja. Magát a gyülekezet énekét csak a 17. században kezdték el e hangszerrel kísérni, ami a 18. századra terjedt el. Ez ugyan szép és fontos feladata az orgonának, de mára sajnos a legtöbb helyen ez maradt az egyetlen szerepe. – Székelyföldön mikor jelentek meg az első orgonák? Ezek közül még működik-e valamelyik? – Az orgona használata Északnyugat-Európából terjedt el a kontinensen, előbb a nagyobb, majd az egyre kisebb templomokban. Magyarországi orgonáról és orgonaépítőről az első hiteles adatok a 14. század közepéről származnak. Ez idő tájt már orgona szól a nagyszebeni Mária-templomban is. A hangszer hazai használatáról a 15–16. század fordulóján szaporodnak meg a híradások, ekkor a székesegyházakon kívül már jelentősebb rendi templomokban és városi egyházakban is orgona áll. Székelyföldön a 16. század első felében említenek először orgonát és orgonistát, 1525-ben a marosvásárhelyi ferenceseknél. Az orgonákat elhasználódásukkal és az igények változásával időről időre átépítették vagy teljesen lecserélték. Ilyen 18. század végi átalakítás őrizte meg Erdély és bizonyára az egész Kárpát-medence legrégibb újkori orgonarészeit a besztercei evangélikusoknál, egy lembergi mester 1569-ben készített sípsorait. De hangszerek eltűnhettek vallási és politikai okokból is. A 16. század második felétől reformátussá, unitáriussá lett templomokból orgonákat távolítottak el. 1565-ben Kolozsvárt a lelkész kérésére a tanács engedélyezte a hangszer lebontását, Gyulafehérvárott ugyanebben az évben az oltárokkal és képekkel együtt elégettek két orgonát. Ezenfelül az 1600 és 1660 körüli súlyos harcokban bizonyára számos orgona semmisült meg. 1601-ben vált a lángok martalékává az említett marosvásárhelyi hangszer is. A legrégibb fennmaradt székelyföldi orgonák a 17–18. század fordulóján készültek, például a csíkbánkfalvi, az újtusnádi. – Honnan származnak, hol készültek az első székelyföldi orgonák, s mikor jelentek meg a helyi orgonakészítő műhelyek? Márk Attila sorozatából is az derül ki, hogy egy-egy szűkebb területen ugyanazok az orgonaépítő mesterek tevékenykedtek… – A 16. század említett székelyföldi hangszerének építőjét nem ismerjük. A fennmaradt adatok csak az 1660–70-es évektől tanúskodnak erdélyi orgonakészítő műhelyek szélesebb körű tevékenységéről. Csíksomlyóra a 17. század első felében például előbb ugyan Brassóban szereznek be egy regált (nyelvsípos asztali orgonát), ám később Krakkóból hoznak kisorgonát, majd 1659-ben egy eperjesi mestertől vesznek egy még nagyobb hangszert. A hamarosan bekövetkező háborús pusztítás után végül a szerzetes Kájoni János maga látott munkához, hogy a somlyói, szárhegyi, mikházi klastromukon kívül az udvarhelyi jezsuitáknak is orgonát készítsen, „valamint sok más hangszert”. Érdekesség, hogy Somlyóról a regál valószínűleg az 1640-es években Gyergyószentmikósra került, ahol 1662-ben már újabb templomi hangszerre gyűjtöttek. Kájoni 17. századi működése után azonban másfélszáz évig, a 19. század 20-as éveiig egyelőre nem ismerünk orgonaépítő műhelyt Székelyföldön. Annál több mesterről tudunk a szász vidékeken, Szebenben, Berethalomban, Brassóban és máshol, akik közül sokan Felvidékről vagy német területekről érkeztek. A 18. század második felétől támadt magyar protestáns igényeket is sokáig ezen orgonaépítők használt vagy új hangszereivel elégítették ki. Székelyföldön a 19. század első felében létesült műhelyek sorát a 20-as években a szemerjai Serester Dávidé nyitja meg, s őt követi a 30-as évektől a papolci Barabás Sámuelé, később az abásfalvi, majd lókodi Balázs Mózesé, a mátisfalvi Szőcs Sámuelé, valamint a Magyarigenből Marosvásárhelyre települő Szabó Jánosé és másoké. A méltán neves Kolonics István a Dél-Alföldről csak 1855-ben érkezik Erdélybe, már képzett orgonaépítőként. Az első székelyföldi orgonaépítők némelyike azonban nem tanulta ezt a mesterséget, hanem úgynevezett naturalista, „természetes művész” volt, afféle ezermester. Bár részleteket még nem ismerünk e műhelyek működéséről, bennük bizonyára csak néhány fő, alapvetően kéziszerszámokkal dolgozott. A korabeli közlekedési lehetőségek mellett mindez arra volt elegendő, hogy közvetlen környezetükbe, esetleg a szomszédos megyékbe készítsenek orgonákat, gondozzák az ott lévő hangszereket. Ez csak a század végén változott meg, amikor az orgonakészítés és a szállítás gépesítése lehetővé tette és ki is kényszerítette a munkaerő összegyűjtését, gyárak, szakosított üzemegységek létesítését, a termelés és haszon folyamatos növelését, valamint az országhatárokon, majd földrészeken is túli terjeszkedést. – Találunk-e neves műhelyekben gyártott hangszereket ebben a térségben? – Az előbb jellemzett orgonagyárak közül az első világháború végéig elsősorban a pécsi Angster (Szépvíz, örmény templom) és a budapesti Rieger cég (Alsósófalva, református templom) több művét említhetnénk. Sok-sok orgonát készített ide a 19. század második felében a vidék legtermékenyebb mestere, Kolonics István (Székelyudvarhely, plébániatemplom). De megtaláljuk itt azon pályatársai munkáit is, akik a gyulafehérvári orgona felépítéséért versenyeztek vele: a salzburgi, majd egri mester, Ludwig Mooser, a szebeni Wilhelm Hörbiger és a bécsi Carl Hesse egy-egy hangszerét. Ugyancsak itt áll a 18. század neves szász mestereinek néhány orgonája, így a segesvári Johannes Baumgartner (Gagy unitárius, Kecsetkisfalud református temploma), a szebeni Johannes Hahn (Csekefalva, református templom), vagy a brassói Johannes Prause (Marosvásárhely református, Gyepes unitárius templom) hangszerei. – Csíkszereda egyik legjelentősebb zenei eseménye az évente megszervezett Régizene Fesztivál. Hogyan lehetne – üzleti fogalommal élve – értékesíteni az itteni orgonakincset a rendezvény keretében, egyáltalán vannak-e hangversenycélokra használható hangszereink? – Remek ötlet volt Csicsó, Borzsova, Delne szépen felújított historikus orgonáinak megszólaltatása egy ilyen fesztivál keretében. Itt kiderülhetett, hogy nemcsak a nagy koncerthangszereken, hanem e kisebb orgonákon is megszólaltathatók értékes darabok – köztük a zenetörténet legjelentősebb alkotóinak művei –, ráadásul a megőrzött történeti jellegzetességek miatt különleges, ódon ízzel, nagyobb hitelességgel. Nyilván más városok vonzáskörzetében is lehet ilyen hangszereket találni, felújítani és koncertezésre használni. De e koncertek közvetlen anyagi és művészeti hasznán messze túlmutat az, hogy éles megvilágításba helyezik a múltat, a jelent, és döntésre kényszerítenek a jövőt illetően. Ráirányítják ugyanis a figyelmet arra, hogy valójában egy olyan kincses zsákon ülünk, mely alul már lukas, s régóta folyik belőle az aranypénz, de a zsák tartalmáról eddig fogalmunk sem volt. Sok-sok székely faluban vannak ugyanis hasonló orgonák, amelyeket kiváló technikai megoldásokkal készítettek tapasztalt mesterek, olyan színvonalú muzsikálásra, melyet tulajdonosaik nemcsak hogy soha nem hallottak, hanem elképzelni sem tudtak. Jelentős részük ma némán, használaton kívül áll, vagy romos, s ahol működnek is, gyakran épp csak működnek, hamis, eltorzított hangon. Az első feladat nyilván a további pusztulás megállítása, ha kell, akár hangszerek áthelyezése. A nehezebb lecke azonban az orgonákban rejlő lehetőségek technikai, zenei kibontása, és mindez harmonikus visszaillesztése az istentiszteletbe, bevált minták és tapasztalatok nyomán. Legalább egy nemzedékre szóló feladat, lelkészeknek, kántoroknak és orgonaépítőknek. – Életrajzából meglepett egy érdekes adat: előbb orvosi diplomát szerzett, utána végzett zenei tanulmányokat. Nem hétköznapi ez a váltás… – Gyermekkorom óta elsősorban a művészet, a zene, az orgona vonzott, az orvosi pálya így csak rövid kitérő maradt. Az utóbbi megbecsült foglalkozás volt a 70-es évek Magyarországán, szemben az orgonistáéval, akinek művészeti tevékenységét az állampárt szigorúan ellenőrizte és szabályozta, egyházi működésére pedig rosszallással tekintett. Így, szüleimet követve, először az egészségügyet választottam. Az orvosegyetem jó iskola volt, módszerességre és fegyelmezett gondolkodásra nevelt. De végül, mindezek ellenére, már a 80-as évek elején oda kerültem, ahol jól érzem magam. – Húsvétra készülünk. Melyik az Ön kedvenc zeneműve, amely a feltámadás nagy misztériumának átélésére hangol? – Egy keresztény a megváltás misztériumának leginkább a liturgiában lehet a részese. Különösen akkor élheti át, ha azt a maga teljességében, méltósággal és felkészülten végzi. Mindig mélyen megérint, ha a szertartásban kiművelt hangon, érzékeny előadásban szólalnak meg a nagyhét jellegzetes énektételei, például a virágvasárnapi Gloria laus, a virrasztáskor Jeremiás siralmai és a gyermekek Kyriéje, nagypénteken a régi esztergomi liturgia monumentális kereszthódolati éneke, vagy az Exultet húsvét vigíliáján. Természetesen, Liszt Keresztútjának vagy Bach Passióinak meghallgatása is segíti húsvét titkának átélését.