borús égbolt
Tudunk-e még ünnepelni?
Ünnepre készülünk: a holnapi talán a legszebb világi ünnepünk. De tudunk-e még ünnepelni? Tudunk-e lelkesedni eszmékért, elvekért? Tudunk-e őszintén örülni közösségi sikereinknek? S képesek vagyunk-e őszintén elmerengeni, tanulságokat levonni közösségi kudarcainkból egy-egy évforduló kapcsán? Az egyházi ünnepekre még tudunk figyelni, képesek vagyunk megélni, mert a hit még él bennünk, és élnek a hit gyakorlásához kapcsolódó szokások, rítusok: a templomozás, az ünnepi ételsor elkészítése és közös elfogyasztása. Az ünnep hangulatát, a hétköznapokból való kiemelését fokozza az a tény, hogy ilyenkor összegyűl a család, hazajönnek a más városban tanuló vagy netán más országban dolgozó gyermekek, s újból tele a ház, az anya szeme elégtétellel látja, hogy fogy a finom főztje, hogy foglalt minden hely az asztal körül.
A világi ünnepekkel azonban kissé más a helyzet. Az ünnepnek nincs olyan kikristályosodott szokás-együttese, rítus-világa, mint az egyházi ünnepeknek, még nem ivódott belénk az ünneplés menete, kevés volt a rendszerváltás óta eltelt negyed század ahhoz, hogy meghonosodjanak ezek az ünnepek. Ezért nem látunk március 15-én több ünneplőbe öltözött embert, ezért nem látunk több büszkeségtől feszítő mellen nemzetiszínű kokárdát. Ehhez társul az is, hogy immár unjuk ünnepeink mások általi megkérdőjelezését, kétségbe vonását, azt, hogy nem az ünneplő szomszédot látják bennünk, hanem a betolakodó barbárt. Elegünk van abból, hogy zászlóinkat számolják, az elhangzott beszédeket nemzetbiztonsági szempontból vesézik ki.
No meg sokan úgy érzik, nincs mit ünnepelni, mindaddig, amíg gyermekeink nagy eséllyel a kudarcélményt sajátítják az iskolában, amíg nincs a környékünkön tisztességes munkalehetőség, amíg a közhangulat és a gazdasági valóság arra sarkallja fiataljainkat, hogy már az iskola padjaiban az erdélyi nagyvárosokban képzeljék el boldogulásukat – jobbik esetben! – vagy Anglia legyen érvényesülési vágyaik netovábbja.
Holott lenne mit ünnepelni, van mit ünnepelni március 15-én: ez az a történelmi pillanat, amikor a nemzet a korszerűsödést választotta bejárandó útnak, lemondva az idejétmúlt társadalmi berendezkedésről, a rendi tagolódásról. A székelység is ekkor mondott le – addigra már alaposan megtépázott – rendi kiváltságairól, betagozódva a modern polgári magyar nemzetbe, annak részeként határozva meg önmagát. Két évtized múlva a politikai egység is megvalósult az unió révén, s addig soha nem tapasztalt fejlődés indult be a következő fél évszázadban. A lendületnek az első világháború vetett véget, a háború végkifejlete pedig újraszabta a történelmet. Legalábbis számunkra, a magyar határokon túl rekedtek számára…
Holnap ünnepeljünk. Ünnepeljük meg azt, hogy magyarok vagyunk, hogy együtt ünnepel a nemzet, tagjai éljenek bárhol a világon. S bízzunk abban, hogy a számunkra kedvezőtlen történelmi időszakok is véget érnek, s feltámad bennünk a lelkesedés, az öröm. S abban, hogy képesek leszünk ismét örülni közös sikereinknek.
Sarány István
