Hirdetés

Toxikus maszkulinitás

Miklós Dalma
Becsült olvasási idő: 4 perc
Toxikus maszkulinitás
Fotó: imdb

Személyiségtől függ, hogy kiben mennyi maszkulinitás van. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a tesztoszterontúltengés hatására a férfiak könnyedén képesek elnyomni másokat, s észre sem veszik, hogy nem körülöttük forog a világ. A maszkulinitás nem egy rossz dolog, s ha tagadjuk a szükségességét, akkor nagyon sok problémába ütközünk a férfi-nő kapcsolatokban. 
Ilyen konfliktusokat és élethelyzeteket mutat be az Alfahímek (Machos Alfa, 2022–2023) című sorozat, amely jelenleg a Netflix egyik legfelkapottabb műsora. Már rögtön az első rész a lényegre tör: a kezdő jelentben a sorozat négy főszereplője, Pedro, Luis, Raúl és Santi egy kurzuson üldögélnek, amelynek előadója azt ígéri, hogy segít nekik leszámolni a toxikus maszkulinitással. A négy barát elveszettnek érzi magát a férfi-női egyenjogúságot propagáló világban, megrögzötten ragaszkodnak a hatalmukhoz, ugyanakkor szeszélyesek, és rendkívül bonyolult viszonyt ápolnak a másik nem képviselőivel. Házasság, szakítás, válás, hűség, megcsalás – érdekes látni azt, hogy a nőkhöz képest a férfi szereplők mennyire másképpen élik meg ezeket az élethelyzeteket. 


Hirdetés


A spanyol sorozat férfi szereplői úgy próbálják kompenzálni a már-már mérgezőnek mondható maszkulin jellemvonásokat, hogy megpróbálnak leszámolni a számukra komfortos állapottal, aminek eredményeképpen erős kompenzálási vágy alakul ki mindegyiküknél. Lehetőségük szerint levetkőzik a mérgezőnek titulált férfiasságot, helyette nagyon finom, megértő és kedves emberré változnak azért, hogy rendezzék a nőkkel való kapcsolataikat. Talán itt van a sorozatban egy apró elcsúszás, hiszen a kontextusnak megfelelően egy férfi egyszerre lehetne keménykezű alfahím és érzékeny, empatikus személyiség. A sorozat azonban egy vagy-vagy helyzet elé állítja a férfiakat, marad tehát a kérdőjel a nemi szerepek újraértelmezésében.
Teljes mértékben kirajzolódik, hogy már nem állja meg a helyét az a narratíva, amely alapján eddig értelmeztük a férfi és a női szerepeket, de maga a sorozat csupán kérdéseket vet fel, nem szolgál kész válasszal arra, hogy mi lesz a „régi” helyett. Egyes szereplők úgy szeretnék betölteni a keletkezett űrt, hogy visszahozzák a jól ismert férfi archetípusokat, míg mások belátják, hogy jobb megváltoztatni a tarthatatlan helyzetet, jobb felszámolni a nemi esélyegyenlőtlenséget. Az utóbbiak azok, akik ráébredtek arra, hogy tudnak változni, s el bírják viselni a változással járó veszteséges állapotokat. 
A nemi szerepek újrarendeződése azt jelzi, hogy ami volt, az a jelenben már nem feltétlenül szolgálja a társadalmat. A sorozat jó példa arra, hogy a kollektív tudat szintjén megnőtt az igény a nemi szerepek újragondolására. Nem kell a férfi lóról hátrafelé nyilazó harcos legyen, törölhetjük a kasztrendszereket, mert ahhoz, hogy a jövőben egy férfi teljessé váljon, elég egyenlő félként tisztelnie a nőket. De akkor miért tartunk még mindig az archetipikus férfi és női szerepeknél? A sorozat kiválóan rámutat arra, hogy napjainkban nem kimondottan a hagyományos maszkulin és feminin személyiségjegyekről van szó, hanem a nemi szerepektől elvonatkoztatva érdemes újraértelmezni a férfiasságot és a nőiességet. Nagyon jó hívóképe ennek az újszerű integrációnak az Alfahímek, amely páratlan humorral sejteti, hogy az a társadalom, amelyben felnőttünk, egyenesen melegágya a toxikus maszkulinitásnak. Az erősebbik nem is sírhat, nem is érzékenyülhet el, vagy meg sem bántódhat, és a sorozatban szereplő férfiak ezt egy életre meg is tanulják a mérgező férfiasságot megsemmisítő kurzus ideje alatt.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!