Amint már arról hét végi lapszámunkban hírt adtunk, a Hivatalos Közlöny január 13-i 22-es számában megjelent az Adótörvénykönyvre vonatkozó 2015/227-es törvény alkalmazásának módszertani normáit jóváhagyó 2016/1-es kormányhatározat. Megkésve és zavaros körülmények között került sor ennek a rég várt jogszabálynak a nyilvánosságra hozására. Lesz, amit olvasni, tanulmányozni, lévén, hogy az igen terjedelmes, több mint 250 oldalt ölel fel. Hogy tisztáz-e és egyértelművé tesz-e mindent az új Adótörvénykönyv rendelkezéseinek, előírásainak a gyakorlatba ültetése tekintetében, arra nehéz lenne választ adni, s nem is tartjuk magunkat arra hivatottnak. A parlamenti pártok, a honatyák, valamint a Ponta-kormány egyes kormánytagjai is annak idején jobbára az adókönnyítésekkel kapcsolatos előírásokra, az áfakulcs mérsékelésére, az építményadó és az üzemanyagokra kivetett különleges jövedéki adó majdani kivezetésére, az osztalékadó csökkentésére összpontosítottak, illetve azok következményeire, s ez került előtérbe a majdani törvénykönyv vitája, értékelése és mérlegelése során is. Egyes szakértők azonban arra figyelmeztettek, hogy társadalmi szempontból ezeknek ugyan megvan a maguk kiemelt jelentősége, de egy Adótörvénykönyv nem korlátozódhat az ilyen jellegű, adókedvezményekkel kecsegtető előírásokra. Most viszont egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy sokkal összetettebb, sokrétűbb és bonyolultabb kérdéskörökkel fognak szembesülni mindazok, akikre hárul az Adótörvénykönyv különböző előírásainak a gyakorlatba ültetése, beleértve azokat a lakossági kategóriákat is, amelyeknek adófizetői minőségük is van. És ez utóbbiak esetében mindenekelőtt a helyi adókról és illetékekről van szó Máris pontosítás A helyi adók befizetése idénre vonatkozóan elméletileg már január 1-től esedékessé vált. Nem így történt, s ebben megvolt a maga szerepe a módszertani normák hiányának is, viszont eltúlozni sem szabad a dolgokat. Sajnos, vannak olyan jelek, melyekből arra lehet következtetni, hogy egyes polgármesteri hivataloknál nem tanulmányozták eléggé alaposan az Adótörvénykönyv vonatkozó előírásait, illetve az időközben megjelent miniszteri rendeleteket. Mondjuk ezt például annak okán, mert akkor nem fogalmaztak volna meg olyan igényt, miszerint az alkalmazási normáknak még a nyár folyamán meg kellett volna jelenniük, ami egyébként képtelenség lett volna, hisz az Adótörvénykönyv az elmúlt év szeptemberében jelent meg. De olyasmit is lehetett állítólag hallani, hogy az „alkalmazási útmutatók” nem adnak egyértelmű választ bizonyos kérdésekre. Ezt állította valaki megyénkben is, s ezek szerint az a polgármester „gondolatolvasó” volt, ugyanis a módszertani normák, amint az már köztudott, csak január 12-én jelentek meg. Átolvasva a legérzékenyebb, a legkényesebb szakaszokat, nevezetesen a 455–461-es szakaszokat, valóban arra a következtetésre lehet jutni, hogy egyes előírások megszövegezése nem eléggé szavatos, tömör és közérthető, s következésképpen akár értelmezési gondokat, problémákat is jelenthet egyesek számára. Sajnos, a módszertani normák szövege is esetenként zagyva, nehézkes megfogalmazású. Értesüléseink szerint a legtöbb gondot a vegyes használatú (azaz lakásként, de gazdasági tevékenységre is használt) épületek, lakosztályok jelentik, mert ebben az esetben kétféle adókulcs alkalmazandó, s a gazdasági tevékenységek esetében bizony az eddigiekhez képest jóval nagyobb adóteher fog hárulni arra a lakástulajdonosra, akinek egyben engedélyezett magánszemélyi, egyéni vállalkozói, vagy családi vállalkozási jogállása is van. Ennek kapcsán azonban egy dolgot hangsúlyozni kell: amennyiben az az épület vagy lakás vegyes rendeltetésű és magánszemély tulajdonában van, és azon a címen jegyeztették be a vállalkozó fiskális lakhelyét (domiciliu fiscal), de ott nem folytatódik tulajdonképpeni gazdasági tevékenység, akkor a lakásrendeltetésű épületadó fizetendő. Amennyiben viszont gazdasági tevékenység is folyik, bonyolódnak a dolgok: valamilyen módon be kell bizonyítani, hogy mekkora felületet is jelent az az épületrész, amelyen ilyen jellegű tevékenység folyik, és mekkora a lakásként használt felület, épületrész. A két különböző rendeltetés függvényében külön-külön állapítják meg az adót, pontosabban a két adónemet és azt összeadják. Van egy érdekes kitétel is, amely viszonylag nehezen értelmezhető, s amelyre nem ad világos és egyértelmű választ a módszertani norma sem. Nevezetesen a 459-es szakasz értelmében amennyiben a két különböző rendeltetésű felületet nem lehet pontosan körül-, illetve elhatárolni, de az egyikben gazdasági tevékenység (is) folyik és a közművi költségeket annak a személynek a terhére számolják el, aki a gazdasági tevékenységet kifejti, akkor az egész épületre vonatkozóan az a megadózási eljárás alkalmazandó, amelyről a 458-as szakasz rendelkezik, azaz a nem lakáscélú épületekre kirótt adó. Ha ez így igaz, akkor akár azt is feltételezhetjük, hogy amennyiben a közköltségek nem jelennek meg a vállalkozás (PFA, I.I.) nyilvántartásában, akkor a „lakásadó fizetendő”. Egyébként az alkalmazási normákon még jóformán meg sem száradt a tinta, és január 14-én a közpénzügyi minisztérium „magyarázatokat” is nyilvánosságra hozott. Ezek amolyan pontosító jellegű megszövegezések, s azokból többek között az derül ki, hogy nem minden magánszemély lesz kötelezett a tulajdonában lévő épülettel vagy lakással kapcsolatosan azt a nyilatkozatot benyújtani, amelyről a 2015/4087/2069 közpénzügyi és régiófejlesztési közös miniszteri rendelet rendelkezik. (Arról egyébként lapunk január 17-i számában beszámoltunk.) Arányeltolódások A 2015. december 30-i kormányülésről kiadott közleményben többek között az állt, hogy az Adótörvénykönyv alkalmazásának módszertani normái megkönnyítik az adóhivatali eljárást, illetve az adófizetők tájékozódását a különböző konkrét példák, valamint az eligazító jellegű pontosítások révén. Nos, ez az épületadók esetében nemigen sikerült, és arányeltolódás is mutatkozik. A módszertani normákban bővebben utalnak szinte érthetetlen módon azokra az épületekre, amelyek állami vagy a területi-közigazgatási egységek köz- vagy privát tulajdonában vannak. Ismeretes, hogy ezek esetenként ügykezelésbe, bérbe vagy koncesszióba adhatók magánszemélyeknek is. Ebben az esetben nem adó, hanem épületilleték fizetendő, s az a bérlőre vagy az ügykezelőre hárul, s azt ugyancsak az épület rendeltetése függvényében állapítják majd meg. Nos, az erre vonatkozó pontosításokban bővelkedik a módszertani norma. Ami pedig a példákat illeti, nem ártott volna többet is felsorakoztatni, mert gyakorlatilag egyetlent mutattak be a jogszabályban. Igaz, a legérzékenyebbről van szó, a vegyes használatú épületről, s abból a konkrét példából is az derül ki, hogy ilyen esetekben az idén befizetendő adó ugyanarra az épületre vonatkozóan jóval „zsebbe nyúlósabb” lesz, mint a tavaly. Vannak a maguk nemében furának tűnő esetek is. Ezek között említhetjük meg, hogy az Adótörvénykönyv, valamint az alkalmazási módszertani normák értelmében 2016-tól nem élveznek adómentességet a lelkészi lakások, holott eddigelé az ilyen rendeltetésű épületekre is vonatkozott. Amennyiben valaki egy épületet vásárol együtt a hozzá tartozó területtel, de az adásvételi szerződésből nem derül ki külön az épület értéke (ára), a majdani épületadót a vásárlási ár értékére számítják ki. Visszatérve annak a bizonyos nyilatkozatnak a benyújtási kötelezettségére, a mi olvasatunkban ellentmondás van a pénzügyminisztériumi „megmagyarázás” és az alkalmazási normák szövege között, ugyanis annak a helyi adókra és illetékekre vonatkozó 56-os bekezdése értelmében még azoknak a személyeknek is nyilatkozatot kellene benyújtaniuk, akik adómentességet élveznek. Hecser Zoltán