Testvérgyilkosság?

Codru-i frate cu românul (Az erdő a román testvére) – Ez a mondat többször előfordul a román irodalomban, de a kesergő nótáikban (doina) is többször hallható. Hogy ez tényleg igaz is (volt), azt bizonyítja a Tolnai Világlexikonban a Wesselényi grófokról szóló írás azon része, miszerint a Keleti-Kárpátokon keresztül a gróf több román családot behozott az akkor Magyarországhoz tartozó Nyugat-Erdélybe, zsellérként dolgoztatva őket kiterjedt birtokán. Igen ám, csakhogy az „importált” románokat követve, a sűrű erdőktől borított Keleti-Kárpátokon át tömegesen vándoroltak be az ide telepítettek rokonai, barátai, meghúzódva a hatalmas erdőségek tisztásain, juhászattal foglalkozva, akikről az első népszámlálásig senki sem tudott. Meglepődve vette tudomásul az akkori magyar kormány, hogy az általuk lakatlannak hitt Keleti-Kárpátok sűrűjében, meg a Nyugati-Kárpátokban számtalan kisebb-nagyobb román település alakult ki, a sűrű erdők takarásában.
Ezért meglepő számomra, hogy ma már „testvérgyilkosságot” hajtanak végre, mert ha a román az erdőt tesvérének tartja, nem volna szabad ilyen tömeges „testvérpusztítást” végrehajtania. Megrökönyödve halljuk a tévében, olvassuk a sajtóban, legutóbb a Hargita Népében Burus János Botond tollából, miszerint Romániában csak a múlt évben 27 millió köbméter fát termeltek ki, melyből illegálisan 9 milliót. Ugyanakkor örömmel vettük tudomásul, hogy a civil szféra végre spontán megmozdult, de az már meglepett, hogy Bukarestben, Kolozsváron és a nagyobb városokban sokkal többen vonultak utcára, mint Székelyföldön. Pedig az újságíró szerint a Székelyföldön minden kisebbség tudja, „kik a hunyók”. A múlt év augusztusában nem véletlenül írtam Az öreg fenyő panasza c. novellámat, amely a Műhely mellékletében látott napvilágot, ugyanis nem csupán fikció volt a tárgya, hanem a tapasztalt szomorú valóság. Fiatal tanító koromban a kápolnásfalvi néptanács a népszámlálás alkalmával engem delegált ki a Madarasi-Hargitán levő menedékházhoz összeírni az ott található turistákat. A menedékházig 12 km-t tettem meg gyalog, de alig tudtam a sűrű erdő között kigyalogolni az akkor Csoma Pista bácsi által egyedül lakott házig, amelyet annak idején a székelyudvarhelyiek építettek. Kifelé haladva csupán egyetlen erdészlak volt található, melyben az erdész feleségestől lakott. Igaz, ez még 1955-ben volt. Akkor még a székelyek szent helyüknek tartották a Hargitát. Nótájukban is fellelhető: …honvéd áll a Hargitán. Ezért botránkoztam meg azon, hogy Csíkszeredában csak félszázan, Sepsiszentgyörgyön ötszázan vonultak ki tiltakozni, de Székelyudvarhelyen, meg Gyergyószentmiklóson senki. Pedig itt élnek az igazi székelyek. Az említett újságíró szerint Székelyföldön minden kisközösség tudja, ki a felelős a falopásért. Mindannyian tudunk a sorok között is olvasni, csupán gyávaságból nem merünk az „óriások” ellen harcba menni.
Mivel immár a nyolcadik X-emet taposom, és a 13C országút mellett lakom, általában éjfélig olvasok vagy írok, ekkor látom még most is éjszakánként egyszerre két, fenyőfával halmozva rakott rönkszállító utánfutóval nyugat irányába vonulni a kamionokat. Igaz, ilyenkor egyetlen karhatalmi vagy erdészeti személy sem zavarja közlekedésüket. Ennek orvoslására választott politikusaink konkrét lépéseiket is várjuk – de úgy látszik, hiába. Tenni kellene valamit most a 24. órában, mint Bulgáriában tették, egyébként rövidesen csupasz hegyeinkre tekinthetünk.
Gálfalvi Gábor,Alsóboldogfalva