tiszta égbolt
Te és én fa
Egy szomorúfűz lombjai alatt ültünk éppen, és kedvünkre kortyolgattunk italunkból derék vendéglátómmal. Mögöttünk az erdő, előttünk egy egészen csinos völgy gondoskodott az esztétikai szempontból reprezentatív környezetről. Mintha egy jól menő svájci szanatórium teraszán élveztük volna a napsütést. A már-már idilli tájban csak a friss hajtásaikat a szélben lengető fenyőfák emlékeztettek, hogy ez itt azért mégiscsak a kies Székelyföld. Szinte valamennyi fenyőág most eregeti friss hajtásait, és valamennyi kísértetiesen arra emlékeztet, mintha valaki ökölbe zárta volna a tenyerét és kizárólag kinyújtott középső ujjával integetne. Ez ugye nemzetközileg egyezményes jel emberek között, de úgy néz ki, a természet is beszól a maga diszkrét módján. Mintha csak azt mondaná: „lassan a testtel, kicsi barátom!”. Tekintettel arra, hogy dicső fajunk, az emberiség mennyire mostohán tud bánni vele, van némi igaza a természetnek, de legalábbis azoknak a fenyőknek feltétlenül.
A székely virtus persze azt diktálta volna, hogy az ember nekiálljon vitatkozni a fenyőfákkal: „neked meg milyen a bajod van?” De ez azért mégiscsak túlzás lett volna. Közben az árnyékot adó szomorúfűzre tévedt a tekintettem. Furcsa egy fa volt. Illetve, még mindig az. A törzséből két teljesen egyenrangú ág nőtt ki. Kígyó módjára, hol eltávolodtak, hol egymásba gabalyodtak. Aztán az egyik jobbra, a másik egyenesen felfelé nőtt tovább. Mondanom sem kell, hogy május van, így ebben a környezetben elkerülhetetlenül egy megkergült szerelmespár násztáncára emlékeztetett a szomorúfűz. Erre föl vendéglátóm elmondta, hogy valóban egy szerelemnek állít emléket a fa, a valóságban is szinte minden úgy történt, ahogy a fűz elmeséli. Elgondolkodtatott a történet. Valóban, melyik másik növény tudna jobban elmesélni egy szerelmi történetet májusban, mint a szomorúfűz? Ekkor tudtam meg, hogy a szóban forgó szomorúfűz nem egy névtelen senki. Mert nevet is kapott. Úgy hívják: Te és én fa.
Kiss Előd-Gergely
