Nemrégiben ünnepelte 78. születésnapját Szakáts Béla szobrászművész. Székelyudvarhelyen született, Marosvásárhelyen és Kolozsvárott tanult, majd Temesváron teljesedett ki művészi, művészpedagógusi pályája. A korát meghazudtoló frissességű mester Sarány István kérdéseire válaszol. – Marosvásárhelyen végezte a művészeti középiskolát, majd 1956 és 1962 között a kolozsvári főiskolán tanult. Mestere Kós András volt, s ő azt szerette volna, ha a kolozsvári főiskolán marad tanársegédnek. Az egyetemi karrier azonban csak közel 30 év után indult be. Hogyan történt? – Magyarellenes szellem, hangulat uralkodott abban az időben, úgyhogy semmi esélyem nem volt megmaradni a kolozsvári főiskolán. Persze én ezt nem tudtam előre, fiatal, 24 éves végzősként még sok naivsággal voltam kibélelve, s csak ott jöttem rá, hogy semmi esélyem nincs… Mikor a kihelyezésen kérdezték, hová szeretnék kerülni, mondom, arról volt szó, hogy én asszisztensnek maradnék a főiskolán. Erre azt mondta a titkárnő, nincs hely ott, nem volt felterjesztve. Persze ezt politikusan gondolta el Kós, ugyanis nemcsak engem, hanem Mircea Spătarut is javasolta a posztra, de mivel nekem nem adták meg, neki sem adhatták. A dolog el volt bütülve... Egy-két év után neki más módon sikerült, magkapta az állást. Nos, rögtön rákérdeztem Kolozsvárra, hogy nincs-e valami más hely, majd sorra vettem az erdélyi városokat, Udvarhelyt is, mert én udvarhelyi születésű vagyok – Udvarhelyt, Nagyváradt, Vásárhelyt, szóval minden magyarlakta helyet... Aztán eszembe jutott Temesvár. A főiskola utolsó évében az egyetem kirándulást szervezett Temesvárra, s akkor nekem megtetszett mint város. Nos, rákérdeztem, s óriási szerencsém volt, mert éppen a művészeti középiskolában egy hely. Így ragadtam Temesvárhoz, és ezt nem bántam meg soha, ugyanis mert sokkal jobb perspektívákat és lehetőségeket nyújtott, mint a többi erdélyi város. – Milyen közegbe került? – Szinte teljesen kicserélődött abban az évben a tanári kar a képzőművészeti részlegen. Velem együtt több fiatal kolléga került oda, kolozsvári és bukaresti végzettek egyaránt. Akkoriban alakult meg a hároméves rajztanárképző főiskola is Temesváron, s akik addig a középiskolában tanárkodtak, gyorsan áteveztek a hároméves pedagógiai főiskolába, azt hitték, hogy az előkelőbb pozíció. Hát mint társadalmi kategória talán igen, de mint színvonal… A középiskola gárdája mindig vezető szerepet játszott Temesváron, ami a professzionalizmust illeti. – Pedig a temesvári felsőfokú művészeti oktatás kezdetei 1933-ra tehetők, ugyanis ekkor költözött Kolozsvárról Temesvárra a Képzőművészeti Akadémia, itt végzett többek között az Ön Kolozsvári mestere is, Kós András… – Ezzel szemben a középiskola a 40-es évek végén vagy az ötvenes évek elején jött létre, szovjet sablonra, mint az összes demokratikusnak nevezett országban. A nyugati országokban a mai napig nem jellemző, hogy ilyen zsánerű művészeti képzés legyen elemi és középfokon. A középiskola a mai napig folyamatosan fungál, de a meghatározó és a legmagasabb nívójú periódusa a 60-as évek végétől a 80-as évek elejéig tartott, amikor a Ceaușescu-rezsim levágta a művészeti oktatás felét, az addigi egy-egy zene- és képzőművészeti osztály helyett egyetlen, fele zene-, fele rajzosztály működhetett. Nos, mivel a középiskolában ’62-ben kicserélődött a művésztanári kar és egy új, ambiciózus csoport kezdett tevékenykedni, erősen nem értettünk egyet az akkor érvényben lévő tanügyi programmal, így klandesztin módon, nem hivatalosan teljesen más dolgokat csináltunk, mint ami az úgynevezett szocialista-realista művészképzés programjában szerepelt. Ebből az anyagból, amit saját rizikóra készítettünk, kiállítást rendeztünk Bukarestben a 60-as évek végén, utána pedig a 70-es évek elején. Ezek a tárlatok óriási port vertek fel, ugyanis olyan dolgokat állítottunk ki, amiről itt akkoriban senki nem is álmodott. A dolog úgy kezdődött, hogy egyik kolléganőnk, Sontag Karin szebeni szász leányka volt, rokonai révén Nyugat-Németországból kapott egy-két könyvet, dokumentumot, ami minket hozzásegített a dolgok másként való látásához és kezeléséhez. Különben a főiskola ideje alatt a képzőművészeti tanítás az impresszionizmussal befejeződött, s abszolút semmi hozzáférésünk nem volt a 20. század eleji modern törekvésekhez. Habár a főiskola könyvtárában rengeteg anyag volt, ugyanis hivatalosan kapott könyveket, albumokat, Nyugatról is, de nekünk, diákoknak nem volt hozzáférésünk. Még Brâncuși is index alatt volt. Azt is a középiskolába a hátsó ajtókon bejött információkból tudtuk, hogy Brâncuși még 1954–55-ben felajánlotta párizsi műtermét s az ott lévő anyagát a román államnak, amire a válasz a román kormány részéről az volt: „N’avem nevoie de artă decadentă!” (Nincs szükségünk dekadens művészetre!) Most aprófát pisilnének örömükben, ha az az anyag, az a műterem Bukarestben lenne… Az említett kiállításokon a dizájnproblémák nálunk jelennek meg először, ugyanis olyan könyvek kerültek a kezünkbe, mint Johannes Itten Színtanulmánya vagy Kepes György A látás nyelve című könyve. Folyóiratokból is csak a magyarországi Művészet, a szovjet Ogonyok volt hozzáférhető, meg a keletnémet képzőművészeti folyóirathoz – nem is tudom már, mi volt a címe – lehetett csak hozzáférni. S tudjuk, azok milyenek voltak… Tulajdonképpen semmi rálátásunk nem volt arra, hogy mi történt a 20. század elején az európai művészetben. A kiállítás óriási port vert fel nemcsak a bukaresti képzőművész diákok körében, híre eljutott az akkori tanügyminiszter fülébe is. Mircea Malița volt a miniszter, talán az egyetlen igazán művelt embere az akkori párt vezette kormánynak. Malița azonnal lehetőséget adott a temesvári középiskolának, hogy négy évig kísérleti iskolaként működhessen: mi határoztuk meg, milyen tantárgyat tanítunk, hány órában tanítunk, s mit hogy csinálunk… Mármint ami a képzőművészeti oktatást illeti. – Milyen eredménnyel zárult a kísérlet? – Persze, hogy ennek a dolognak ára is volt: a négy év végén tanulmányt kellett leadni, amelyben javasolunk egy, a képzőművészeti középiskolák tevékenységét behatároló programot. Ez elkészült és elküldtük Bukarestbe. Két év hallgatás és nagy csend után megjelent könyv formájában, programként, s persze egyetlen temesvárinak a nevét sem említették szerzőként. Pár változtatást eszközöltek rajta, de azt is rossz irányba… Hát ez arra mehetett ki, hogy felvegyék érte a piculát. Mindenesetre ezek után többek között Temesváron is összehoztunk egy óriási nagy kiállítást abból az anyagból, ami ebben az időszakban készült. Már nem is tudom, hány nagy termet fogott be a Hunyadi-kastélyban… A kiállítás utolsó napján, amikor a képek, a munkák már le voltak szedve a falról és a fal mellé voltak állítva, betoppant az amerikai nagykövet. Végigfutott a kiállításon, s hát majd hanyatt esett a látottaktól, gyorsan meg akart venni egy pár munkát. Mondtuk, nem eladók, mire nagyon szomorú lett. De mondtuk, hogy eladni nem adjuk, de ajándékba igen. Úgyhogy gyorsan beültetett az óriási Buickba, amelyiknek az orrán két oldalt az amerikai zászló lengett, s bár nem volt túl messze, elvitt minket az iskolánkig. A látogatás meg egy kis beszélgetés után becsomagoltuk az általa kiválasztott képeket. A kapcsolatnak folytatása is lett, ugyanis rendszeresen kaptunk tőle művészeti albumokat, könyveket, hanglemezeket, egy egész halommal. És elhozott Temesvárra egy építészeti kiállítást is, amelynek megnyitójára az iskola valamennyi képzőművész tanára hivatalos meghívót kapott. Három rendőrkordonon kellett átmenni, ami körbefogta az épületet, hogy be lehessen oda jutni! – Mit szóltak ehhez a hatóságok? – Nyilván, az ő tudtukkal zajlott minden, de mi névre szóló meghívókat kaptunk, a többi meghívót a pártvezetés osztotta szét a megbízható elvtársaknak. – A kiállított anyag a tanárok vagy a diákok munkája volt? Esetleg is-is? – Csak a diákoké. A nagykövet révén a hírünk elment Amerikába, és a nyolcvanas évek elején, az évet már nem tudom pontosan megmondani, amerikai rajztanár-delegáció jött hozzánk az iskolába. Akkoriban rengeteg diapozitívot készítettünk a diákok munkáiról, úgyhogy ezek segítségével nagyon gazdag anyagot vetítettünk nekik. Az amerikaiak el voltak ragadtatva, számukra hihetetlen volt az, amit láttak, ugyanis az itt tapasztaltak teljesen ellentmondtak mindannak amit a szocialista országokról és az itteni állapotokról tudtak. Úgyhogy túlzás nélkül elmondhatom, világhírneve volt a temesvári középiskolának. Abban az időben a bukaresti inspektorok, akik minden évben úgynevezett továbbképzőt tartottak a képzőművészeti iskolák tanárainak, szégyelltek is megszólalni a mi kollégáink jelenlétében. De a tőlünk elkért vagy elvett anyagot próbálták – sajnos nem hozzáértő módon – átadni az ország többi részén működő kollegáknak. Sokszor a nevetés környékezett, mennyire félreértették… Na, szóval ezek a dolgok így mentek. – Hogyan alakult a művészeti oktatás a következőkben? – ’89 után, a nagy demokrácia ránk szakadásával a fél osztályra zsugorodott a képzőművészeti oktatás gyorsan szaporodásnak indult, és három párhuzamos osztályt indítottak 90-ben. A kilencedik osztály már három osztállyal indult, ugyanis sok jelentkező akadt, elsősorban azért, mert az iskola a város szívében volt. A három párhuzamos osztályt hét szakcsoportra osztották. 90 előtt, bár többször kérték a diákok, soha nem működött szobrászati szakcsoport is. Most az is létrejött, de mivel a szobrász szaktanár kisebbségi volt, így a jogai is kisebbek voltak, és a hét megalakított csoport közül az utolsót, az alját odalökték nekem: na, most már én is csinálhatok szakcsoportot. A hozzám beosztott a diákokat megkérdeztem az első találkozáson, milyen eredménnyel felvételiztek, s kiderült, egytől egyik a minimum jeggyel bejutott diákokat kaptam meg. A színe-java persze a többségieké volt. Na, mondom, megmutatom én nektek, mitől döglik a légy! Még abban az iskolai évben, áprilisban, a Iași-ban tartott országos rajz tantárgyversenyen – olimpiászon – elhoztuk az első helyet, s utána minden évben a négy év alatt, míg ott tanítottam. Büszkén állítom, hogy a temesvári középiskola által a fennállása során a tantárgyversenyeken nyert összes díj több mint felét az én diákjaim kapták szűk négy esztendő alatt. De tudja, az iskolában még egy meleg kézszorítást sem kaptam a vezetőség részéről, nemhogy esetleg valami jutalmat. Létezett például az érdemfizetés, minden iskola kapott egyet-kettőt, de soha nem nekem adták. – De a gyerekek megadták az elégtételt… – Persze. Meg is kaptam, őszintén mondom. Amikor a diákjaim főiskolára mentek és két-három vagy négy év ottlét után visszajöttek – s ezt nem nekem mondták, hanem az egyik fizikatanár barátomnak – s azt mondták: domnu’ profesor, adevarata pregătire universitară nu la Cluj am primit, ci la Timișoara, azaz tanár úr, az igazi felsőfokú képzést nem Kolozsváron kaptuk meg, hanem Temesváron. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés nem kell egy tanárnak… – Aztán átment tanítani a főiskolára… – Említettem már, hogy 1960–62-ben alakult meg a képzőművészeti része a hároméves tanárképző főiskolának, ami a temesvári egyetemen működött, de ’78-tól kezdve már nem tartottak felvételit és 80-ban megszűnt. S azt is mondtam, hogy a középiskolát is fél osztályra redukálták. A főiskolán tanító kollégákat szélnek eresztették, egy vagy kettő a művészeti középiskolában kapott helyet, Mihăiescu meg Vreme Leon, aki az esti tagozaton kapott valami órákat, a többiek egy része állás nélkül maradt. Végül jöttek a ’89-es változások, és 90-ben azon az alapon, hogy már volt itt főiskola, Breileanu Aurel – aki egy időben dékánja is volt – szorgalmazására és utánajárása nyomán sikerült újraindítás név alatt elindítani a képzőművészeti főiskolát. De most már nemcsak tanárképző működött, habár az volt az indok, ami alapján újraindították, grafika és festészet tagozat is indult. A többi szekció egy-két év késéssel, a textil meg a szobrászat legutoljára, vagy négy év késéssel indult be. Nos, mikor megalakult a szobrászat szak, szobrásztanárra is szükség volt a főiskolán. Akkor engem átkértek, és aztán ott folytattam a tevékenységemet. Még odakerülésem évében megválasztottak a festészet, szobrászat és grafika tanszék vezetőjének, ezt a tisztséget töltöttem be nyugdíjazásomig. A főiskolán két tanszék működött: a képzőművészeti és a dekoratív művészeti, amelyik magában foglalta a pedagógiai részleget meg a textil szakot. Később a kerámia szak, a restaurálás az én tanszékemen kezdett működni. A főiskola az elején komoly helyiséggondokkal küzdött, végül az egyik külvárosi negyedbe, egy szakiskolának épített bentlakásépületbe nem költöztünk. Itt volt elegendő számú helyiség, de elrendezésük alkalmatlan volt a művészeti oktatás céljaira. Végül megkaptunk egy régi kaszárnyát, amelyet még Napóleon idejében, az 1810-es években építették és kadétiskola működött benne. A háború után a katonaság használta, s mire mi megkaptuk, erősen lerongálták az épületet. Komoly lobbizás árán sikerült a képzőművészeti főiskola rátegye a kezét, és teljes körű renoválási munka után végül átköltözhettünk a mehalai blokképületből. Itt végre igazán művészeti műtermekhez illő méretű és világítású termekhez jutottunk. Az én működésem alatt zajlott az akkreditációs folyamat. – Ez mivel járt? – Az akkreditálás azt jelentette, hogy évente legalább kétszer vagy háromszor jött egy bizottság, amelyik mindig számba vette és ellenőrizte, hogy mi történik a főiskolán. Ebben a bizottságban kik vettek részt? Elsősorban bukaresti főiskolai tanárok, no meg egy iași-i és egy kolozsvári főiskolai tanár. Úgyhogy az információk továbbítása biztosított volt. Mivel Temesvár már a hatvanas években a jégtörő szerepet vitte országos szinten, itt rúgtuk fel a szocialista realizmust és belevágtunk új utak keresésébe, ez a szemlélet a főiskola működésére is jellemző volt, szakítottunk a hagyományos, megcsontosodott oktatási szemlélettel. Mert hát mi történt addig a szobrászaton? Mintázás volt. Csak a 60-as évek második felében kezdtünk elindulni és lassan-lassan gyarapodni. Na, ez a mentalitás a főiskolák tantervében még mindig létezett. Persze az odakerülésem előtt egy évvel alapított szobrászat szakon sem mentek másként a dolgok, ott sem csináltak ebben az első évfolyamban mást, mint mintáztak, agyagoztak, kiöntötték, s kész. – Mi történt miután ön került a szak élére? – Hát, amikor én odakerültem, abból indultam ki, hogy mi volt az, amit nem szeretnék ugyanúgy csinálni, ahogy mi csináltuk – a csomó agyagozást és gipszelést –, és azt mondtam: ezután a kompozíciós gyakorlatok direkt anyagban történjenek, és az anyag határozza meg a formát. Mert minden anyagnak más plasztikai lehetőségei vannak. És ne az anyagnak az ára határozza meg, hogy mit használunk fel, hanem bármit fel lehet használni, mert mindennek van egy formai lehetősége, formai kínálata. És ezeket kihasználva kell teret képezni, formát alakítani, ezzel tudjuk gazdagítani a térképzésünket, a téralkotási, térszerkesztési készségünket… A hozzá köthető szakirodalom nekem csak ez a Kepes-féle volt, ami csak két dimenzióra korlátozódik, de tulajdonképpen a térnek is ez a kiindulópontja. Szélesség, magasság, s a mélységet hozzá tudjuk adni. De a szélességből és a magasságból már ki lehet indulni, ez már behatárol sok mindent. Tulajdonképpen bármelyik térmunkát, ha egy oldalról nézed, be tudod határolni egy kétdimenziós képbe. S ha azt körbeforgatod, annyi kétdimenziós képet kapsz, amennyit éppen akarsz. Hát ezekből kiindulva kezdtük lassan építgetni… Persze az első csoport diákjai, akikkel ezt beindítottam, nem lévén semmi előképük, szegények nagyon sokat szenvedtek, mert a szó és a tárgy között óriási a különbség. Százoldalas szószaporítás sem tud kiegyenlíteni egyetlen képet. Nem lévén előképük, sok erőfeszítésbe került, amíg lassan rájöttek a dolgok nyitjára. Még hosszú ideig működött egyesek agyában a klasszikus szoborkép – a fába faragott, kőbe faragott vagy a bronzba öntött szobor –, nehéz volt megszabadulni tőle. Aztán megszoktattam tanítványaimat, hogy a fa lehet gally, egyszerű faág, de lehet léc, deszka, lehet apróra vágott mindenféle fahulladék, amiből építeni lehet. Nemcsak az a szobrászat, hogy van egy nagy rönköm, egy idétlen valami, amiből nagy erőfeszítések, kínlódások révén próbálunk valamit kivakarni, de annyira belefáradunk, amire valami látszata lesz, hogy addigra már minden étvágyunk elment. Sokkal szebb – hallgassa csak meg, mert ez önnek biztosan újdonság! –, sokkal értelmesebb a teret, mert a szobrászat erről szól!, építeni, hogyha hozzáadással közelítjük meg. Például a gallyakból lehet készíteni egy térben szétnyíló tárgyat, mivel a gally már képvisel egy bizonyos formát, ezt kihasználva, ennek a szerkesztésével csodálatos munkát lehet készíteni… Olyan csodálatos munkák születtek! Ugye, a gally ágas-bogas, míg a léc geometrikusabb térszerkesztésű; vagy a deszka, amit ki lehet lyukasztani, ki lehet vágni, össze lehet csapolni. Vagy pedig az apró fadarabokat akármelyik irányba ragasztással tovább lehet növelni, fejleszteni. Mindezek különlegesen differenciált térképzési lehetőséggel gazdagítják azt, aki ezzel próbálkozik. Vagy a fém, ugye, lehet drót, lehet egy más célra elkészített darab, lehet egy összegörbült vagy egy sík lemez, lehet drótháló vagy akár öntött darab. Szóval a változatosság számtalan lehetőséget ad. Mennyivel gazdagabb világ nyílhat meg egy szobrász előtt, aki ismerkedik a térrel és a tér lehetőségeivel, ha ilyen oldalról, ilyen nézetből közelít a dolgokhoz. Ugye? Meg másféleképpen lehet építeni, mondjuk papírból, mint egy merev anyagból. Meg olyasmit is csináltunk, hogy készítettünk egy egyszerű, primitív fémvázat, amelyik az alapot képezte, s erre felgömbölyítve, felragasztva, felkötve összegyűrt papírokból tanulmányt készítettünk. Akttanulmányt például. Olyan kétméteres méretben. Fantasztikus dolog volt! Vagy vegyük a követ, de nem úgy, hogy nekiállok és kifaragom, hanem úgy, ahogy van, esetleg nagyon kevés közbeavatkozással alakítom objektummá. És kombinálhatom, mondjuk fémmel. Meg kell tanulni azt is, hogy mit mivel lehet társítani. Szóval a lehetőségek ilyen módon nem zsugorodnak egyetlen irányba, vagyis az agyagba, a megmintázott és kiöntött gipszbe – és alász plajbász! –, hanem egy teljesen más világ nyílik meg. Mások lesznek az igényei is az olyan diáknak, aki ezeket az utakat így járja be. Na de visszatérve az akkreditációra: minden évben kétszer-háromszor jött ez a bizottság, és minden alkalommal mint tanszékvezető javasoltam, fogadjuk őket egy-egy kiállítással. Persze sok kolléga csak vonogatta a vállát: ott a műteremben, s látják, mit dolgozunk! De más az, amikor van egy szelekció, egy kiállítás, és szakonként kapnak kóstolót. Na, akkor azt mondtam, nem kérlelek én senkit!, s minden alkalommal én csináltam egy kiállítást a saját diákjaim anyagából. És mikor jöttek, mindig hanyatt estek! Így ment el a többi főiskolára is az információ, majd mindenütt az énáltalam bevett anyagközpontú szobrászkodás indult el. Persze, ezt ma már senki nem ismeri el azok közül, ez nem volt levédve, de meghatározta a ’94–95-ös évtől a képzőművészeti főiskolák szobrász szakjainak működési irányát. – Az utóbbi időben megnőtt a művészeti középiskolák száma, a képzőművészeti egyetemek pedig áttértek a bolognai rendszerre? Jelen körülmények között milyennek látja a művészképzést? – A főiskola 90-ben a bevált hatéves működési időszakkal indult. Vagy három-négy év után öt évre redukálták, majd négyre. 2003-tól pedig, éppen a nyugdíjazásom évétől, három évre csökkentették, amikor megcsinálták azt az óriási baromságot, hogy a képzőművészeti főiskolákat is betagolták a bolognai rendszerbe. A mi időnkben hat évet jártunk, heti hat napban, napi hat órában, és utána voltak az elméleti órák, délután. Manapság ugye a hat órában benne kell legyen minden, nemcsak szakóra, hanem még a lógás is. A nagy demokrácia ránk szakadása óta olyan lezseritás jellemzi a főiskolai látogatást, ami már mindenen túllép. Az első hároméves működésű csoportot még én vezettem, ’93-tól öt évig nyugdíjasként mint óraadó tanár működtem. Mivel én mindennap az első órától az utolsóig bent voltam, ez a diákjaimat is kötelezte a jelenlétre, és így másabb eredményeket bírtunk elérni a hároméves időszakkal is, mint manapság. Manapság ez a három év jelenti a konkrét tanulmányokkal fűszerezett időszakot, mert az utána következő két év, a mesterképzés már nem úgy működik sajnos, elsősorban a tanárok lezsersége és lelkiismeretlensége miatt. S ezzel elérkeztünk azokhoz a tényekhez, amelyek a művészeti oktatás jövőjét befolyásolják. – Melyek azok? – Elsősorban az a fantasztikus felhígulás, amihez a motiválatlan, tehetetlenségi erőből, megszokásból, lendületből való menete a dolgoknak ad. Annak előtte az egész országban volt maximum öt művészeti középiskola, amelyek egy bizonyos térséget fogtak össze. Ilyen volt Craiova Munténiában, volt Bukarest, Iaşi, Vásárhely és Kolozsvár Erdélyben s Temesvár a Bánságban. Ezek egy-egy térséget szolgáltak ki, bentlakással rendelkeztek, és csak az igazán tehetséges gyermekek kerülhettek be, ami biztosította, hogy egészséges versengés alakuljon ki, ami tulajdonképpen a fejlődés motorja. Meg a sikerélmény, ami nélkül nincs ambíció. Ha az ambíciót nem tápláljuk sikerélményekkel, akkor egykettőre elhamvad a tűz. Manapság az országban 34 művészeti középiskola van, s már nem azért működnek, hogy összegyűjtsék a tehetséges gyermekeket, hanem lassan azért, hogy egy bizonyos számú embernek munkahelyet biztosítsanak. A tanári kar is fantasztikusan felhígult. A régiek, akik még valamelyes tapasztalattal rendelkeztek, lassan kiestek a rendszerből, kiöregedtek. Tartok tőle, hogy nem mindig a legjobb nyeri el a meghirdetett tanári állást, hanem az, akinek jobb az ismeretsége. Ezt saját szememmel tapasztaltam. S így a dilettáns szintű tanárok is „besegítenek” az oktatás sikertelenségébe. Tehát már középiskolai fokon elkezdődik a képzőművészeti oktatás hanyatlása. Azt hiszem, eléggé világos, hogy ha egy osztályban túlsúlyban vannak a tehetségtelenek, sok lúd disznót győz, visszahúzzák a tehetségeseket is. S az sem elhanyagolható ok, hogy Románia nem egy művészetfelvevő térség. Ma művészet eladni egy képzőművészeti munkát! Főleg, ha annak ára közelít a valós értékhez. Ha ingyen adod vagy ajándékba, akkor oké, köszönik, szívesen elfogadják, de ha már kérsz érte kicsivel többet, akkor az már büdös. Hát a művész élvezetből dolgozik…, nem pénzért! – De a számlákat ki kell fizetni… – Nincs felvevőpiacunk. Mondjuk Bukarestben az árveréseken sikerült eladni egy-egy munkát, de mélyen ár alatt, viszont a vidéki felvevőpiac egyenlő szinte a nullával. Vagyis képzőművészetből megélni nem lehet. Kivéve egy-két személy, országos szinten. Ennek az a következménye, hogy a képzőművészeti főiskolát végzett diák, főleg ha nem valamilyen alkalmazott művészeti szakon végzett, automatikusan betervezett munkanélküli. Vagyis hiába végezte a főiskolát, a diplomával megtörölheti… Erre a fiatalok is rájöttek lassan-lassan, és mind kevesebb és kevesebb jelentkező van a főiskolákra. Főleg bizonyos szakokra. Az én jóslatom szerint rövidesen bizonyos szakokat bezárnak, többek között a szobrászatot is, a kerámiát, talán lassan a festészetet is. Ami egyelőre megy, az a dizájn, a komputergrafika, a textilesekből egy-kettő, ami konkrétabb, mindennapi igényekhez kötődik. Például az utóbbi években elsősorban szobrászaton maga a felvételizés már csak formaság, mert nem azt nézik, hogy milyen nívón van a jelentkező, hanem azt, hogy valahogy a minimum létszámot, amivel még csoport indítható, betöltsék. Ez nem vicc…