Szűk körű ünnepség keretében Pro Urbe díjat vehetett át Magyari Zoltán elektromérnök, vállalkozó alig néhány nappal hetvenedik születésnapját követően. Magyari Zoltánnal – aki 1947. március 15-én született Csíkszeredában – életútjáról beszélgettünk. [caption id="attachment_47729" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Mit jelent Önnek ez a díj? – Nagyon meglepett. Soha nem próbáltam elhelyezni magam egy hierarchiában, a fontos emberek sorrendjében, és annyira meglepett, hogy meg sem tudtam rendesen köszönni... Nagyon megtisztelve éreztem magam, büszkék voltak a gyerekeim, a barátaim is. A polgármester úr értékelte a sörgyári eredményeimet, a Heineken jelenlétét és a 12 éves tanácsosi munkámat. Úgy érzem, ez a díj is arra kötelez, hogy továbbra is végezzek a közösség számára hasznos munkát. – Az idén, kisebb habozást követően, nem indult tanácsosnak a választásokon. Nem hiányzik a közélet? – Haboztam, mert három vállalkozó tanácsoskollégám döntött a kimaradás mellett, és bár bejutottam az előválasztáson, aztán mégsem tettem le a jelölési dossziémat. Kiábrándított a közömbösség, az alacsony részvétel éppen a korosztályom részéről, és megjelentek az egészségügyi problémák is. A gazdasági bizottságban végzett munka hiányzik, de az önkormányzati vállalatoknál még van önkéntes alapú megbízásom. A vállalkozói szférát kellene erősíteni… Egyébként nincs időm unatkozni, két fiam családja itt él és van hat unokám. – Érzi a hetven évet? – Nem panaszkodom, van egy pár kopott csigolyám, fájó ízületem és egyéb rigolyám, ami a korral jár. Vállaltam a nehezebbet, ahogy mondják, mindkét végén égettem a gyertyát, és ezt most érzem. De nem tudok most sem nyugdíjasként élni, mert közben gyűjtöttem egy pár „nyűgöt” magamnak. Egy társfinanszírozásból nekem maradt a Ford Szerviz, ami húsz embernek kell megélhetést biztosítson, a bukaresti tartózkodásom alatt létrehozott consulting-cégből (Magyari Engineering) ingatlanfejlesztő lett, a válság miatt ebből is inkább a gondok maradtak meg és az ingatlanadók. Kézenfekvő lehetőséget láttam abban, hogy önrészből és támogatásokból társtevékenységben állattenyésztésbe fogjak. Két helyen is szeretnék farmot kialakítani, de nagyon nehéz… Bérelt területre senki sem épít, nincsenek birtoklevelek, amiket azért kiadhattak volna idejében az illetékesek… Nekünk két hektár szántóterületünk volt a mai város területén, ötévi utánajárás után kaptuk vissza az ekvivalens 75 százalékot). No, ha még sikerül is tejet és húst termelni, nehéz értékesíteni az olcsó nagyüzemi, támogatott termelés miatt, ugyanakkor a biotermelés sincs értékelve, amit a mai átlagjövedelem nem is tesz lehetővé. Semmi esélye sincs a középgazdának. Pedig nem sok olyan gazdasági potenciálunk van, mint a havasi legelő. – A szerviz révén tulajdonképpen az édesapja szakmáját folytatja… – Apámnak általános javítóműhelye volt, a varrógéptől a gépkocsiig mindent javított. Én több időt töltöttem ott, mint az óvodában… Négyen voltunk testvérek, a Zsidó utca elején laktunk, a 2. szám alatt. A legnagyobb tizenöt évvel volt idősebb, mint én, utána jött Tibor, aki 83 évesen jó egészségnek örvend, utána a nővérem, aki öt évvel volt idősebb. Már csak ketten élünk Tibor bátyámmal. – Mi határozta meg gyerekkorát? – Nem volt selyempaplanos gyer­mekkorom. A szüleim felcsíkiak voltak, apám nagyon fiatal korában mesteri diplomát szerzett a Zsil-völgyében, huszonhat évesen már taxizott Curtea de Argeș-en, a nagyobbik bátyám ott született. Onnan költöztek haza 1940-ben, és neki itt már nem sikerültek a dolgai. Egyébként nagyon jó szakember volt. A háború alatt például azért hagyták itthon, mert megpályázta és megnyerte Borsabányán a gőzerőmű tervezését és felszerelését. A rendszerváltás után nem tudott beilleszkedni. Kisgyerekként acetilénnel villát hegesztettem egy falusi bácsinak, messziről jött, apám nem volt otthon, persze vissza kellett hozni. Apám újrahegesztette, de az 5 lej már sehol se volt. Azóta tudom, hogy kell beállítani az acetilénlángot. Én csináltam a legjobb parittyát, ezért aztán tiltották a gyermekeket tőlem, de hatodik-hetediktől finom tésztákat kaptam cserében a mateksegítségért. Első osztálytól tizenegyedikig a Matematika–Fizika Líceumba jártam. Nyolcadik osztályból visszairatkozási joggal kicsaptak cigaretta miatt, s a sors iróniája, hogy akkor már elhagytam volt. A középiskolában minden évben eljutottam a fizika- és matekolimpiász tartományi szakaszára. Bögözi Mihály tanár úr volt a mentorom. – Ki volt az osztályfőnöke? – Hajdú Ingeborg volt hatodiktól nyolcadikig, később Buzoianu Stanca. Magyar tagozatra felvételiztem, az osztályunkban öt gyermekotthoni is járt. Nem tudom megmondani, miért verekedtem az egyikükkel, de attól kezdve öten nem hagytak békén, kénytelen voltam átkérni magam más osztályba. Osztályt váltani csak úgy lehetett, ha átmegyek a román tagozatra. Így román tagozaton érettségiztem több korábbi osztálytársammal együtt. – Mikor itta az első sört? – Lehet, hogy az első sört akkor ittam, amikor a csíkszeredai sörgyárban elkészült az első sör, mert nem voltam sörös. Nem nagyon ittam, és 29 éves koromig nem is kávéztam. 1974-ben még nem is volt befödve az erjesztő, de a betontartályok megvoltak és muszáj volt augusztus 23-ra kihozni a sört. Munteanuval, a megyei gazdasági párttitkárral, az erjesztő mellett, habosan, szűretlenül kóstolgattuk, és mondta: măi, e foarte bună! Körülbelül akkor ihattam én is az első sört. – Mit szól az Igazi Csíki Sör–Heineken vitához? – Örvendek annak, hogy van sörtermelés, és annak is, hogy éppen Simonban van, mert nekem sok közöm volt ahhoz a gyárhoz annak idején, de személy szerint engem zavart az „igazi” jelző, mert az azt jelenti, hogy a másik nem igazi. A reklámok sosem fedik a valóságot, de nem szabad kihívóan sértők legyenek a partnerekre. A magyar nyelvű címke jól jött, mi is megpróbáltuk, de nagy mennyiségű termelés mellett nem ment az országos piacon. A Székely sörrel nincs semmi probléma. – Ön igen sikeres pályát futott be. Mi a sikerének a titka? – Nem mondhatnám, hogy véletlen volt. Szeretem a kihívásokat és a nehezet választani. Az első siker a hazakerülés volt. Nyolcan voltunk magyarok Hargita és Kovászna megyéből két helyre. Sikerrel jelentkeztem a csíkszeredai élelmiszeripari kombinátnál, ami végül megszűnt, amire leszereltek a tiszti iskolából, így a szentsimoni szesz- és keményítőgyárban lettem energetikus a főgépészeti osztályon, 1971-ben. Szentsimonban számomra két sorsdöntő esemény fogadott: ott találkoztam a szintén ingázó jövendőbeli feleségemmel, akivel 1972-ben megesküdtünk és ott kaptam meg az 1970–75-ös ötéves tervben szereplő sörgyár első papírjait. Nem kellett megpályáznom, csak elkérjem, mert senki sem akart foglalkozni a beruházással. Kovács Attila igazgató rám bízta a projektet és a továbbiakban minden segítséget megadott. – Mi indította önt erre a lépésre, hogy elkérje a projektet? – Két dolog motivált. Az egyik az, hogy nem kaptam a helyem a csík­szentsimoni gyárnál. Nem létezett gyakorlat, talán szándék sem a kezdő mérnökök foglalkoztatására. Jellemző volt akkoriban, hogy hátha elmegy alapon hagyták unatkozni. A másik ok a nehéz ingázás volt. A vállalatnak a kisbuszával a főkönyvelőnő ingázott. Megalázó volt a lakása előtt várni rá mínusz 20 fokos hidegben. De a fő motiváció az volt, hogy valaminek neki akartam fogni. Még nem dőlt el, hová épül a gyár, amikor elkértem a beruházás levezetését, végül a kisebb szállítási költségek miatt épült a városban, habár Simonban több minden adott volt. – Hogy emlékszik vissza a beruházás elkezdésére? – A villamosmérnöki szakon nem oktattak beruházást, egy idősebb beruházásvezető mérnök Brassóban tanított két-három nap, majd pénzt kért kölcsön, és mosolyogva mondta, hogy ez volt a tandíj. Érdekes epizód volt 1972. július 1-jén az építőtelep megnyitása. Megkértem Virág Andrást, a vállalat akkori főmérnökét, hogy találkozzunk a sörgyár telephelyén Nagy Csabával, a Hargita megyei beruházások nagy építőjével megbeszélni a kivitelezés megkezdését. Ő készségesen kevert is valami koccintanivalót, Csaba pedig, hogy legyen mire koccintani, bevezényelt egy nagy buldózert az üres területre egy kis munkára. Na, ezt úgy elnyelte a mocsár, hogy alig tudták egy év múlva kivenni, amikor tényleg dolgozni akartak. Fájdalommal gondolok bele, hogy Hargita megye akkori nagy beruházásaiból rendeltetésszerűen a sörgyáron kívül alig működik valami. A sikeres projekt megalapozta a továbbiakat, megismertek az ipari központban, a tervezőintézetekben, a megyei szerveknél, a brassói építővállalatoknál, ezért hívtak meg főmérnöknek a szerelővállalathoz 1978-ban, ezért hívott vissza az ipari központ a sör-, szesz-, ásványvíz-, keményítővállalat vezetőségébe 1982-ben. Ekkor a szerelővállalatnál nem volt már perspektíva, tervekben szerepeltek nagy munkák, például egy Lenuța által megálmodott vegyipari kombinát Csicsóban, de tologatták, nem volt mire építeni, se pénz, se gáz, se villany, csak munkaerőt hoztak volna. Hál’ istennek, nem épült meg. – Mit tart a legfontosabbnak a gyárigazgatóként kifejtett tevékenységéből? – A csapatépítést, az értékek felkarolását, a döntések közösen elfogadott ésszerűségét és a privatizációt. A rendszerváltás után a csíki sörgyár a nagy, 2300 embert foglalkoztató, Hargita megyei Sör-, Szesz-, Keményítő- és Ásványvízvállalatnak volt egy része. Első lépésként szétszedtem a vállalatot négy részre, útnak engedtem, feleljenek önmagukért szabadpiaci körülmények között. Úgy gondolom, hogy a traktorgyárat is életképes egységekre kellett volna szétszedni. A szerszámrészlegnek jobb esélyei lettek volna, mint az udvarhelyi matricarészlegnek, amely megélt a szabadpiaci gazdaságban. A sörgyár ral piacszervezésbe fogtunk, nem feketéztünk a sörrel nyáron, amikor hiánycikk volt, hanem annak adtuk, aki télen is vitte, és ezért sikerült megbízható partnerekkel piacot kialakítani. A privatizáció MEBO (management and employee buyout) módszerrel, 480 alkalmazottal, az összegyűjtött vagyonjegyekkel történt, ezek arányában visszaosztódtak a részvények. Tisztában voltunk vele, hogy nagy részletfizetés mellett, fejlesztési tőke nélkül nincs esély a multikkal megjelenő piacon, ezért partnert kell keresni. El kell mondanom, hogy a hiedelemmel ellentétben nekem 12 százalékom volt és 11 személy összesített többségi arányt. Sem akkor, sem utólag panaszt nem kaptam a privatizációval kapcsolatban. – A csíkszeredai sörgyár eladását követően Ön évekig Bukarestben dolgozott. Milyen minőségben? – A holding három romániai sörgyárának vezérigazgatójaként már 1998–99-ben Bukarestben volt az irodám. A csíki gyár vezetését a feleségemre bíztam, aki addig termelési főmérnök volt. 2000 júniusában a Brau Union Romania osztrák cég, amely már korábban négy sörgyárral rendelkezett, megvásárolt minket azzal a kéréssel, hogy egy angol kollégámmal maradjunk a vezetőségben. Négy évet még maradtam, ezalatt a Söripari Patronátus elnöke is voltam. A Heineken megvásárolta 2004-ben az egész Brau Uniont, amelynek akkor 11 országban voltak gyárai. Meghagyták a beosztásomat, saját kezdeményezésemre ősszel visszavonultam, de még azelőtt levezényeltem a Heineken sör itteni gyártását. – Elégedett? – Az Isten is megverne, ha azt mondanám, hogy nem. Szép családom van, itt van hat unokám, szakmailag és anyagilag eredményes voltam. A tanácsi munkában is voltak eredmények, a Pro Urbe díj megkoronázta azt, ezúton is köszönöm. Az igaz, hogy az élethez szerencse is kell. Hogy mi nem sikerült? Nem sikerült többet tenni a gazdasági fejlődésért, ezt fájlalom. A Goscom költséglefaragása nem volt elég a leválások megállításához, a tömbházakból kidugott csövek pedig csúnyák és ártani fognak a falaknak… Daczó Katalin