Hatvan évet tölt ma Kalamár György színművész, művelődésszervező. A csíkszeredai születésű színész Illyefalván él, ahol feleségével, Simó Júliával együtt 18 évvel ezelőtt hozták létre a Rustica Alkotóházat. – Gyakran látjuk örmény találkozókon, de úgy tudom, nem örmény gyökerű. Honnan indult, milyen családban született? – Anyai ágon sepsiszentgyörgyi, apai ágon csíkszeredai. Néhai Gábor nagyapámnak szatócsüzlete volt a plébánia mellett, apai nagyanyám csíkszentimrei Csathó. Leány unokatestvéreimmel nevelkedtem Szeredában, meggyfa tetején Sepsin. Két vagy három éve voltam színész, amikor Jutka néni, az ügyelőnk hosszasan nézve megállapította, hogy örmény vagyok. Azon nyomban utánanéztem és fájdalommal állapítottam meg, hogy nem tudom ezt az állítást alátámasztani, még akkor sem, ha az erdélyi polgárosodásban betöltött szerepük miatt is különösképpen szimpatizálom az örményeket. – A csíkszeredai Matematika-fizika Líceumban érettségizett 1974-ben. Mit jelentett az Ön számára ez az iskola? – Jaj, drága iskolám! Nagyon jól éreztem magam ott, még akkor is, ha egy időben lógós lettem. Szerencse, a megfelelő pillanatban mindig szembe találtam magam egy hatalmas karakterrel, aki helyre tett, „megfertőzött” magyar irodalommal vagy színjátszással. Hogy milyen minőségi oktatás folyt már akkor a hatvanas-hetvenes években, csak később tudtam meg, amikor felvételiztem a gyógyszerészetire, majd a brassói gépészetre, végül a színire, és a háromból kettőre sikerült. Nem voltam az osztály első tíz tanulójában, de most is vágom a kémiai vegyjeleket. Tudok fával, fémmel dolgozni, szeretek is javítani-barkácsolni. – Mikor állt először színpadon? Gyermekként? – A díszterem színpadán már óvodás koromban felléptem Csiszér Dencsivel, Kőszegi Csabával és első szerelmemmel, Móréh Marikával, akiről évek óta nem tudok semmit. Középiskolásként Pethő Ilona, majd Harkó Gyöngyvér rendezésében tomboltam ki kamaszkorom. Akkor még eszembe sem jutott, hogy színész legyek. – Mikor, miért döntött a színi pálya mellett? Úgy tudom, az 1970–1980-as években nagyon nehéz volt bejutni a színire, kevés hely, kemény felvételik… Egyből bejutott? – Több éven át kóvályogtam a szó szoros értelmében. Letettem a katonai szolgálatot, munkába álltam a IUPS-nál, három műszakban, kerestem, pénzem volt, nagyon jó baráti társaság, Gáll Imi, Vitos Ilonka, Lalo… Nemcsak buliztunk, hanem világirodalmat is olvastunk rendszeresen. Amikor a brassói egyetem kihelyezett tagozatot hozott létre Csíkszeredában, oda felvételiztem. Kerekes Tünde, Jani barátom húga készített fel algebrából, az utolsó együtt megoldott feladatot kaptam Brassóban írásbelin. Még valamiből kellett felvételizni, de arra már nem emlékszem, csak még annyira, hogy gyerekkori barátommal, Császár Ferivel álltunk a vonal felett. Végül a matematikai analízis ütött ki az egyetemről, féltem elmenni a második félévi vizsgára. De azért kellett valamit tenni. Először néztem magammal szembe kritikusan és őszintén, mit tudok, mire vagyok képes, mi szeretnék lenni. Lépcsőházi barátom, Ferencz Karcsika a szeg fejére ütött: színész leszel! Kétségbeestem, mert szavalni szavaltam, táncolni táncoltam buliban a triplesec és a rum hatására, de énekelni... Simó Jóska tanított be, tehát a kántóvizsgám is sikerült, Eminescut kaptuk, akárcsak az érettségikor és a VIII. osztály végén. Heten voltunk egy helyre, nem féltem, és az eredményhirdetés előtt megálmodtam, sikerült. De a legjobban az esett, hogy otthon Orbán Zoli bácsi, Fülöp Zsófi néniék és sokan mások gratuláltak, láttam az őszinteséget és a büszkeséget tekintetükben, hogy annyi év után Csíkszereda ad egy fiatalt ennek a pályának. Egyből bejutottam, hatan voltunk az évfolyamon, három fiú, három lány. – Mit tart a legemlékezetesebbnek, legsorsdöntőbbnek egyetemi éveiből? – Oláh Tibornak és Csorba Mártának köszönhetem, hogy minden klasszikus drámát elolvastam a görögöktől kezdve és jegyzetet készítettem, Kovács Leventének a modern és kortárs szerzőket. Tompa Miklós rektornak, hogy a négy év alatt egy előadás kivételével mindegyik évfolyam mindegyik előadásában szerepet kaptam. Tanultunk és órára jártunk reggel 8-tól kettőig és délután háromtól este nyolcig, még szombaton is, igaz Oláriu Gyuri bácsi, a művészettörténet tanár elengedett, ha az órák elején megjelentél. Emlékezetes első éven, amikor balettóra alatt az öltözőben kilopták a zsebemből a szűrő nélküli Carpaţi-t. Az első döbbenet, hogy itt lopnak. A hangsúly az itt-en. Selyem Ildikótól tanultam a balett és a tánc tiszteletét. Másodéven, hogy végre hallottam a saját hangom. (Mindenki hallja, csak nem mindenki tudja ellenőrizni-változtatni, egyszóval játszani vele.) Harmadéven, hogy vannak románok, cigányok. Csíkszeredában, gyerekkoromban ez nem volt beszédtéma vagy probléma. Voltak barátok, szomszédok és szebbnél szebb lányok Wiski Miczi Zsuzsával az élen. Negyedéven, hogy Zalányi Gyula fényes karriert jósolt nekem. – 1982-ben, az egyetem elvégzése után a sepsiszentgyörgyi színházhoz került, és ha jól tudom, 1996-ig ott tevékenykedett. Mennyire találta meg a helyét a színháznál, a színpadon? – Papíron Szatmárnémetiben kezdtem a pályám, Sepsire Sylveszter Lajosnak és Farkas Árpádnak köszönhetően kerültem, papíron félnormás tűzoltónak. Két nagy szereppel kezdtem, Sütő András Pompás Gedeon darabjában Simeon bárót, Sebastian Adáshibájában a férfi főszerepet játszottam. A következő évben a színház egyik alapítójától, Kudelász Ildikótól megkaptam az Év színésze díjat. Játszottunk, mint az őrültek, akkoriban a színházaknak a rendszer bekeményített, önellátókká váltunk, volt olyan nap, hogy három helyszínen öt előadást tartottunk. Ha jól emlékszem, Debreczi Kálmán kollégámnak 322 előadása is volt. Ha nem játszottam és nem próbáltam, akkor sorban álltam. Akkor a színésznek volt presztízse és rangja, megtörtént, hogy egy egész rúd szalámival mentem haza, előadás után pedig alig volt időnk felölteni civil ruhánkat, mert megostromolták a kedves női nézők a férfiöltözőket. 1996-ig játszottam, de ’99-ig még a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház tagja voltam. – Egyik színházi honlapon néztem utána a főbb szerepeinek. 1996 és 2010 között egyetlen szerep sem szerepelt a felsorolásban. Ez idő alatt nem is játszott? – Nem, kőszínházi előadásban nem játszottam 13 évig. Mert az egyéni fellépések, előadóestek, szavalatok, kiállításmegnyitók csak ujjgyakorlatok voltak. – Miért lépett ki a színháztól? Úgy gondolnám, hogy a színészethez, mint az újságíráshoz is, kell egyfajta megszállottság, s mindkettő egy olyan hivatás, amit nem lehet abbahagyni. Vagy mégis? – Én most is szeretném folytatni, akár így, akár úgy, de hivatásos társulattal nagyszínpadon. Árulom is magam... 1999-ben, akkor és úgy, normálisan nem tudtam volna folytatni, ott kellett hagynom a színházat. Három évig senyvedtem, amíg megtaláltam a helyem és a feladatom a Rustica Alkotó Műhelyben, és most már hálával, köszönettel gondolok vissza, hogy el kellett jönnöm, mert aktív színészként, társulati tagként nem tudtuk volna megvalósítani, amit létrehoztunk feleségemmel, Simó Júliával, főleg ő, de közösen. Álmomban gyakran színpadra kell lépnem, gyorsan öltözöm, s közben kérdezem az ügyelőtől, kinek a darabja, milyen szerepet játszok, hol a szövegem, a súgó a helyén van-e, s már indulok a fényözönbe, mert akit a mozdonyfüstje megcsapott... Csodás hely a színpad ma is, ha az életről szól és nem a rendezőről. És ha nem idomítják a szegény színészt, hanem hagyják élni-játszani. És ha az igazgató és/vagy a rendezőnek gondja van arra, hogy a néző is élvezze az előadást, a színházat. – 1996–1999 között adásrendezői szakot végzett a Budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem erdélyi osztályában. Mit is jelentett akkor ez az erdélyi osztály? – A mozgókép imádata a gyerekkori diafilmvetítéssel kezdődött, majd Ferencz Rékának köszönhetően Sepsiszentgyörgyön bekapcsolódtam a helyi tévézésbe. A budapesti erdélyi osztály egy remek kezdeményezés volt és egyben menekülés nekem a színházi hajtóvadászat elől. Egy szomorú és kegyetlen időszaka volt a színháznak, amikor több kollégám elmenekült más színházhoz, más országba, többen nyugdíjba vonultak vagy munkahelyet váltottak a düh és harag, a leszámolás – megfélemlítés miatt, ami akkor uralta a színházat. Tehát nekem Budapest egy oázis volt négy évig.... Rendszeres képzést kaptunk főiskolás keretben, annak rendje és módja szerint, profi felszereléssel és technikusok segítségével. Legszebb emlékem ebből az időből, hogy három továbbképzőt tudtam szervezni a budapesti tanárokkal, a Háromszéki Rádió Tv Alapítvány keretében, azoknak, akiknek nem sikerült a felvételi, vagy akkor kezdték a helyi televíziózást. Sepsin nem tudtam tévézni – sokat írtak már erről –, fogalmam sincs miért, már nem is érdekel. – Egy ideig politizált is, önkormányzati képviselő volt Sepsiszentgyörgyön az RMDSZ színeiben. Miért vállalt közéleti szerepet és miért hagyta abba? – Polgárként akartam részt vállalni városom hétköznapjaiban, úgy képzeltem, lehet szavam... Másfél év után rádöbbentem, hogy nincsenek önkormányzati törvények, nincs pénz, és játékszere vagyok egy politikai akaratnak. Egy szavazó. Tehetetlenségből még maradtam és 8 év után nyilvánosan igazat adtam minden egyes barátomnak, aki indulásomkor a politizálás veszélyeire hívta fel a figyelmet, nyilvánosan kijelentve, hogy tovább nem adom a nevem. – Hogyan kötöttek ki Illyefalván? A Rustica Alkotóház nem egyszerűen egy felújított kúria és magánvállalkozás, hanem, ha jól tudom, közösségi tér/kiállítótér is helyet kapott benne. Ez még mindig működik? – Kató Béla hívott, hogy leheljünk életet a kúriába, és ezt nagyon, de nagyon komolyan vettük. Nem sajnáltuk az időt, a munkát, a pénzt a kiállításokra, a rendezvényekre, előadásokra, a táborokra, irodalomórákra. Jött a gazdasági válság, és elsodort mindent. Átköltöztünk a miénkbe, felszámolva a panziónkat, hogy helyében a műhelyt tudjuk működtetni. Van öt ruha- és stílus-történeti anyagunk, amelyet kiállításként el-elviszünk művelődési házakba, fesztiválokra, rendezvényekre, versenyekre. Ilyen például az örmény anyagunk, amelyet szeretnénk végre Csíkszeredába is elhozni, remélem, találunk megfelelő helyet és időpontot. De van egy székely ruha kiállításanyagunk is... – Ha jól tudom, a helyi színjátszásba is bekapcsolódott… 2010 után a kézdivásárhelyi színházban lépett fel. Játszik még? – Nem tudnám összeszámolni, Illyefalván hány darabot rendeztem és hány darabhoz nyújtottam szakértői véleményt. Nagyon aranyosak, főleg a gyerekek. Kézdire magánemberként is szívesen járok, barátaim vannak, szeretem a várost, kezdő színészként szívesen és sokat rendeztem, ’89 után többször szavaltam nagyrendezvényeken. A mostani színház is jó kezekben van, remélem, fognak hívni. – Gyerekek? Unokák? Tervek? – Soma fiam Nagybányán él feleségével és két gyerekével. Szeretek az unokáimmal lenni, ők is, én is nagyon jól érezzük magunk. Gáborom Kolozsváron él, nős, rengeteget dolgoznak. Nemcsak az unokáimmal, hanem a fiaimmal is sokat vagyunk együtt. Együtt nyaralunk, sétálunk, filmeket nézünk, s ha kevés az idő átutazáskor, akkor együtt ebédelünk vagy kávézunk. – Ha elölről kezdhetné, mivel foglalkozna? – Színész lennék. Semmit nem bántam meg, semmitől–senkitől sem félek, senkire sem haragszom. Isten engem úgy segéljen! Daczó Katalin