Marosvásárhelyen született 1947. július 8-án, de az eltelt hetven évben nemcsak sok helyen élt (Erdélyben, Magyarországon, Japánban, Amerikában), de sokfélét is dolgozott: Ágoston Vilmos volt segédmunkás, tanár, szerkesztő, újságíró is. A jelenleg Texasban élő alkotót a Csíkszeredában töltött éveiről kérdeztük 70. születésnapja apropóján. – Ha újra pályát választhatna, mit választana? Ha azt kérdik Öntől, hogy hová való, mit válaszol? – Az utóbbi években ritkán közlő, erdélyi magyar író vagyok. Ugyanakkor, Bretter György filozófus tanár-barátom meghatározását kölcsönözve „diszkurzív intellektüel”-ként határoznám meg magamat én is. Ez nem foglalkozást, hanem olyan szellemi cselekvéssort jelöl, ami mellett az ember lehet akár segédmunkás, szénarakó, szénégető, szerkesztő, kutató, bármi. Amikor Japánban, a Hokkaidó Egyetemen voltam kutató, figyelmeztettek, hogy Japánban nem mondhatja valaki, hogy ő bútorgyári segédmunkás, miközben filozófus. Vagy filozófus, vagy segédmunkás! Miért ne lehetne mindkettő? Gondolkodni bármilyen munka mellett lehet. Én mindig elutasítottam a merev kategóriákat, a vagy–vagy-okat, igen–nem-eket. A hétköznapi foglalatosság és a szellemi munka nem mindig találkozott az életem során. Jelenleg családi sofőr vagyok San Antonióban, Texas államban. Vezetés közben fejben írom gondolataimat. Ha újra pályát választhatnék, ismét újságíró lennék, karbantartó vagy sofőr. – Miért éppen Csíkszeredát választotta 1972-ben, végzős angoltanárként? Voltak csíki kötődései? – Hargita megyébe büntetésből kerültem. Azok, akik büntetni akartak, nem tudták, hogy engem nem száműztek, hanem hazahoztak. A történet megértéséhez hozzátartozik, hogy egyetemista koromban a kolozsvári Securitate kivizsgálása után kizártak az egyetemről. Amikor az Írószövetség közbenjárására visszavettek, és Domokos Géza, a Kriterion igazgatója felajánlotta nekem, hogy menjek Bukarestbe szerkesztőnek, az egyetem közbelépett, és egy Hargita megyei falut választhattam a kötelező kihelyezésen. Bánkfalvára kerültem, az akkori általános iskolába. Amikor jelentkeztem ősszel, az igazgató igen csodálkozott, hiszen ők nem kértek angoltanárt. Kérdezte, tudok-e románul? Mondtam, igen. Erre kinevezett történelemtanárnak és beküldött Csíkszeredába fejtágításra, miként kell Románia történelmét tanítani áramvonalasan… Rendkívül elkeseredtem, és egyre jobban. Gyűjtögettem a bátorságomat, míg egy nap kihallgatásra jelentkeztem Illyés főtanfelügyelőnél. Elmondtam neki, hogy én szeretnék dolgozni, de csakis a szakmámban, ha úgy gondolják, hogy nincs rám szükségük, írják alá az elbocsátásomat. A főtanfelügyelő áthelyezett az akkori 1. számú líceumba (a mai Márton Áron Főimnáziumba) Csíkszeredába. Attól kezdve aranyéletem lett. Én ugyanis nem idegenként érkeztem Csíkba. Nagyapám Csíksomlyón végezte a kántortanító-képzőt. Cso­mor­tánban, Csobotfalván és Csík­szeredában éltek a rokonaim. Gye­rek­koromban annyira szerettem ná­luk lenni, hogy egyszer, szüleim nagy ijedelmére, kerékpárral felkarikáztam Marosvásárhelyről Cso­mor­tánig. Sajnos, kaszálni nem tanultam meg, de ott olvastam először Tamásit, Nyirőt, Kuncz Aladárt, az egész posztókötésű erdélyi irodalmat. Érett­ségi után dolgoztam Ba­lán­bá­nyán is, csillés voltam a föld alatt. Tehát úgy éreztem, hazajöttem. – Milyen kisvárost talált itt? Milyen volt akkoriban a gimnázium? – Kitűnő tanári kar fogadott a gimnáziumban. Okos, művelt igazgatómmal, Eigel Ernővel minden elképzelésünket meg tudtuk beszélni. Hihetetlenül toleráns volt, azt taníthattam, amit akartam, nem szólt bele a tananyagba. Én akkor már magnetofonnal a BBC tananyagát és az Eckersley hanganyagát tanítottam. Fiatalosan sok tanórát vállaltam, besegítettem egy másik iskolában is, sőt az esti népi egyetemi oktatást is elvállaltam. Eleinte fogalmam sem volt, hogy kik a diákjaim az esti oktatáson. Később tudtam meg, hogy tanítványaim között volt asztalos, diák, de még a megyei pártbizottság gazdasági vezetője, Pataki Imre is ott tanult esténként családostól angolul. Az egyik akkori diákom, Blénesi Éva most a Corvinus egyetemen docens és angol nyelven tartja az előadásait. Művelődési kört is szerveztünk a gimnázium nagyobb osztályos hallgatóinak. Célunk az volt, hogy több szaktanárral közösen (Márton Árpád, Nagy Antal, Orbán Balázs) – úgy mutassunk be egy-egy ókori kultúrát, hogy a tanulók felfoghassák annak természettudományos, zenei, képzőművészeti és irodalmi értékeit. Egyszer még táncot is tanítottam, hiszen gyerekkoromban a Marosvásárhelyi Gyerekegyüttes tagja voltam. Nem voltak azok olyan sötét évek, mint ahogyan manapság gondolnánk. Csíkszeredában igen sok barátra leltem, közöttük elsősorban Ferenczes István költő, Ferencz Ernő szobrász, Bakos Erzsébet textilművész, Márkos András festő, akikkel hetente találkoztunk, beszélgettünk irodalomról, művészetről. Friss megyeszékhely, új remény, mindenki a legjobbat akarta felmutatni. A tanári kar fele már járt Nyugaton, voltak Párizsban, Londonban, nyitottabb szellemiség uralkodott, mint máshol, még a hatalmi ágak képviselőiben is több volt a segítőkészség, mint az elnyomás. Több vásárhelyi osztálytársam költözött akkor Csíkba. Még ma is a „vásárhelyi” osztálytalálkozókat, ha ritkán eljutok, nem Vásárhelyen, hanem Csíkszeredában tartjuk, Leitmann Péter barátom vendégszeretetének örvendve. A tanári munka mellett maradt időm az irodalomra is. Több világirodalmi tanulmányt írtam, amelyek a Kriterion Horizont sorozatában jelentek meg utószavakként. Kritikát és esszét közöltem az Utunkban és a Korunkban, majd később az A Hétben. Amikor sokkal később, a szegedi JATE Egyetemen doktoráltam, és be kellett nyújtanom az írásaim jegyzékét, megdöbbentem, hogy abból milyen sokat írtam Csíkszeredában. Ott írtam a Lassú vírus című regényemet, előkészítettem a Humanizmus ettől-eddig? címmel megjelent tanulmánykötetemet. A borítóját Márkos András tervezte. Megszerveztem az akkor jelentkező fiatal költők felolvasó körútját Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában, ebből lett később a Kimaradt szó antológia. Bemutattam a szeredai közönségnek a kolozsvári fiatal tehetséges írókat, Egyed Pétert, Szőcs Gézát, Tamás Gáspár Miklóst. Egyszóval nem pihentem. Később ugyancsak Csíkszeredában mutattuk be a Szövegek és körülmények című közös tanulmánykötetünket (Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Tamás Gáspár Miklós és jómagam), amelyhez Bretter György írt előszót, és ennek alapján neveztek el minket „esszéíró nemzedéknek”. De a legkedvesebb szórakozásomat, ami mai napig elkísér, azt is Csíkországnak köszönhetem. Ott tanultam meg autót vezetni. Szabadidőmben Bokor Bandival, a sofőriskola igazgatójával, sokszor hétvégeken is autóztunk. Ő tanított meg, hogyan kell jeges úton, a havas Hargitán, erdőben és mezőn át, télen és nyáron uralni a kormánykereket. Csodálatos volt télen, a nagy hóban autózni a Hargitán! – Volt-e valamilyen nehézsége a csíkszeredai gimnáziumban? – A legnagyobb gondot minden télen az iskola elavult fűtésrendszere okozta. Annyira sajnáltam sokszor a diákokat, akik zokszó nélkül ültek télikabátban a fagyos teremben, hogy ki sem mondhatom. Viszont számomra a legnagyobb gondot nem ez jelentette, hanem a hihetetlenül modern audiovizuális terem működésképtelensége. Akkora termet rendeztek be nyelvtanításra, hogy csodájára járhatott volna a világ. Csak a nyugati lapokban láthattunk olyant, mint ami a csíkszeredai gimnáziumban volt. Én betelepedtem, elindítottam a magnókat és dolgozni kezdtem. Akkor jöttem rá, hogy csak lejátszani lehet a szalagokat, de nem lehet felvenni a diákok hangját. Márpedig a modern nyelvoktatás lényege éppen az, hogy a diák önmagát javítsa ki. Igen ám, de a labor nem működött. Én mindent megpróbáltam. Előbb az igazgatót kértem, majd ott tartottam a népi egyetem esti előadásait, és megkértem a hallgatókat, hogy segítsenek. Az egyik vezető beosztású hallgatóm végül félrehívott és megsúgta: nem lehet! Kérdem, miért? Szólt a belügyi technikusoknak, átvizsgáltatta a labort és lejátszani lehet, de felvenni nem. Igen sokba kerülne a labor szigetelése. Sokáig nem értettem meg, míg egy este, amint kísérleteztem a laborban, rájöttem. A gimnáziumtól nem messze, a felettünk levő egyik elhagyatott domboldalon Szabad-Európát zavaró kosárantennák voltak felszerelve, azoknak olyan erős volt a kisugárzásuk, hogy ha a nyelvi laborunkban kinyitottunk egy mikrofont, azonnal bezúgott. Így a labort csak lejátszásra tudtam használni. – Zaklatta a csíki Szekuritate is? – Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljak, ismét vissza kell térnem kissé az előző időkre. A kolozsvári szekuritátés kivizsgálások során rájöttem arra, hogy az egykori Hargita lap egyik munkatársa (G. P.), aki megkeresett minket Kolozsvárt, a Korunk művelődési diákkör szervezőit, jelentett rólunk a szekunak. Interjúkat készített velünk, majd felfedeztem, hogy a jegyzeteim fotómásolatát átadta a kolozsvári kivizsgáló szerveknek. Egykori feltételezésem beigazolódott, amikor most már olvashatom a doszáromban is, hogy őt a lap „delegálta” Kolozsvárra, miközben a szekunak dolgozott, az utasításoknak megfelelően minket provokált és jelentéseket készített a kolozsvári szerveknek. Egy másik, későbbi munkatársa a Hargita lapnak (B. K.) már diákkora óta jelentett rólam a kolozsvári szerveknek, hogy találkoztam Magyarországon Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Bessenyei Györggyel stb. Ezt csak később tudtam meg, de egyik nyilatkozatát már akkor megmutatták nekem a kolozsvári szekusok, hogy vallomástételre kényszerítsenek. Hasonlóan megmutatták más, mai jeles emberek nyilatkozatait is rólam, hogy valljam be „bűneimet”, ismerjem be államellenes tevékenységemet, írjam alá, hogy átadhassák dossziémat a Kolozsvári Katonai Törvényszéknek. Kitartottam amellett, hogy az egész hazugság, és nem írtam alá. Ezzel volt szerencsém, mert később meg tudtak védeni a bukaresti írószövetségi barátaim. Amikor Csíkba érkeztem, és felfedeztem az egykori „jótevőimet”, mint a Hargita lap munkatársait, elhatároztam, hogy egyáltalán nem keresem az újságírók barátságát. Inkább sofőrökkel autóztam, kirándultam a hegyekbe, és távol Csíkszeredától, az országos irodalmi életben vettem részt. Ugyanakkor elég nyílt és közvetlen kapcsolatot tartottam mindenki mással. Egyik szomszédom rendőrkapitány volt, a másik KISZ-titkár, propagandista, gyárigazgató, ügyész stb. Elég nagy volt ott a kavarodás a friss megyeszékhelyen, sok vezetőt, vagy a gyerekét tanítottam, szerintem még a Szeku sem látott tisztán. A feleségem a törvényszéken dolgozott, nem tudhatták, kivel tartjuk a kapcsolatot. Eközben japán néprajzosokat vittem Gyimesbe, később magyarországi ellenzéki szociológus vendégeket fogadtam, beállítottam őket a cukor-sorba, hadd tanulmányozzák a romániai valóságot. Mint később megtudtam, a szekusok lehallgatták a telefonomat, néhány jegyzőkönyv került manapság a kezembe, de nemigen tudták beazonosítani a szereplőket. Gyakran meglátogatott Bretter György filozófus, Angi István zeneesztéta, Bodor Pál, az akkori RTV magyar adásának főszerkesztője, de talán nem igazán értette a Szeku, hogy kik támogatnak engem Bukarestben és az országban? Ezért két kisebb, nevetséges próbálkozásuk ellenére, meg a körülöttem levők megfigyelésén túl, nemigen zavartak. Másik feltételezésem, a sajátos szerencsém mellett, hogy a szeredai szekusok amatőröknek tűntek a kolozsváriakhoz képest. Persze, ez csak az én feltételezésem. Inkább arra figyeltek, hogy ki énekli a „Már-vány kőből”-t, ki duhajkodik, kiabál, káromkodik az utcán, a kocsmában, vendégségben, ki szidja a „Megboldogultat”, nem volt antennájuk a rejtett szellemi ellenálláshoz. A Lassú vírus című könyvem alapvetően a szekuskérdésekről szól. Csendesen írhattam Szeredában, mert nem énekeltem a „Márvány kőből”-t, se a Turulmadarat. Kimondottan jól éreztem magam Csíkban. A szekusoktól kevésbé tartottam, mint a rettegett Kolozsváron. A helyzet a hetvenes évek vége felé kezdett szívszorító lenni, amikor a diákjaimat kezdték vegzálni és beszervezni. Különböző mondva csinált ürüggyel akarták szorongatni őket, és egyeseket ki akartak csapni az iskolából. Akkor igen kemény harcot kellett vívnunk, hogy ne zárhassák ki őket és megvédjük a diákokat. Végül is az ügyet sikerült elsimítani, de nekem összeszorult a lelkem miattuk, és még ma is rettegéssel gondolok arra, hogy nekik milyen nehéz lehetett. – Ha ilyen jól érezte magát Csíkban, miért költözött el 1978-ban? – Az orvosaim tanácsát követtem. Csak így tudtak kigyógyítani a keletkezett asztmámból. De álmaimban azóta is a Hargitán vezetek, visszakapcsolok, ha jön a „Don-kanyar”. Néha rohanok téli hajnalon az állomásról a gimnázium felé. Akkor még egyetlen ház sem volt ott, csak a havas út, recsegő hó és a fagyott mocsár. Fülemig húzom a kucsmámat, és azon nevetek, milyen igaz, hogy télen kalapos embertől Csíkban tanácsot ne kérj! Daczó Katalin