Szőnyi Istvan Hegytetőn, 1925
A Csíki Székely Múzeum idei nagyszabású kiállítása ismét a klasszikus mesterek nyomába kalauzolja a művészetkedvelő közönséget, a látványos tárlat az Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik címet viseli. A Hargita Népe Műhely melléklete, a szervező intézménnyel együttműködve minden héten a kiállítás egy-egy képére hívja fel a figyelmet.
Olaj, vászon, 180 × 110 cm j. b. l.: Szőnyi I. 1925
Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 6081
Szőnyi a Műcsarnokban, 1925-ben megrendezett nagy Aktkiállításon a Hegytetőn című képpel vett részt. A mű elnyerte a kiállítás ifjúsági díját, és megvásárolta a Szépművészeti Múzeum, 1928-tól pedig az ekkor megnyíló Új Magyar Képtár állandó kiállításán lehetett látni. Szőnyi ezzel a képpel festői stílusának válaszútjához ért.
A korábbi tónusfestészetben kiemelt fontosságú fény nem maradt a tömegek plasztikus modellálásának eszköze, a formákat mind jobban átjárva, a felületek összefüggő egységét megbontva érvényesülnek az erős színek, amelyek a következő korszak reflexszínekkel átitatott plein air koloritja felé mutatnak. A Hegytetőn helyszíne és szereplői ismerősek: a Dunakanyar mindkét férfialakja maga a művész. A férfiak ugyanabban az egyenrangú, szimmetrikus testtartásban állnak, mégis mintha két külön emberről volna szó: az arcok nem teljesen egyformák, a jobb oldali figuráé szélesebb, és teste is robusztusabbnak hat. Szőnyi korábban is megörökítette magát kettős portrékon, így 1923-ban édesanyjával, 1924-ben feleségével együtt festette meg magát. 1925-ben azonban önmagával szembesíti magát, a párosítással mintha egyfajta önmeghatározásra törekedne. Korb Erzsébettől tudunk megkettőzött portréról (Alterego, 1920 körül), de Jándi Dávid számos képén is feltűnnek rejtett önarcképei.
Szőnyi ezzel a művel szereppróbálgató önarcképeinek végéhez ért, de a hétköznapi jelenetet különböző összetevők fokozzák jelképes értelművé. A címadás látszólag nem mond többet puszta helymegjelölésnél, az ábrázolás beállítása és hangvétele azonban átértelmezi azt. A szituáció nem bibliai vagy mitologikus színezetű, mégis magasztos, heroikus hangulat hatja át. A déli napsütés sem a korábbi képek transzcendenciáját követi, ám ünnepélyes fényárba vonja a monumentális, emberfelettivé váló alakokat. A balra fordított fejű, lefelé néző férfi mintha Szőnyi korábbi énjét jelképezné: a mitologikus-allegorikus aktoktól vesz búcsút idealizáltan nyúlánk testének antik Apollo-szobrokat idéző meztelenségével, mintegy saját aktjával zárja le első alkotói korszakát.
De nemcsak visszatekint, hanem a jobb oldali alak felszegett fejének távolba tekintő pillantásával, napbarnított testével és öltözékével a következő korszak zebegényi parasztjait előlegezi meg.
Zwickl András